Kedves Ildikó! Hét végén gyermekprogramon vettünk részt, ahol sok gyerek játszott egy szőnyegen. Futkároztak, ugrándoztak, nevetgéltek és persze összeütköztek, ha keresztezte egymást az útjuk. Kértem a két és fél éves fiamat, és a lányomat (aki 5 éves, szintén ott szaladgált), hogy vigyázzanak, óvatosan játsszanak, nehogy valakit feldöntsenek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a fiam a földön fekszik, és egy kislánnyal, aki kb. hasonló korú volt mint Ő, lökdösődik, hempereg stb. Nem szóltam, mert nem tűnt veszélyesnek amit láttam. A következő pillanatban, már ott állt a kislány apukája és kiabált a lányával, azt nem hallottam, hogy miért, de sejtettem hogy a fiammal lehet összefüggésben. Kihívtam, Ő persze ordítani kezdett, mert maradni akart, de akkor figyeltem fel rá, hogy az arcán harapás nyom van. Így már értettem az apuka reakcióját. Korábban is voltam hasonló szituációban, szintén a fiammal, csak akkor még másfél éves volt, hogy egy nagyobb fiúcska "rászállt" a játszóházban, és ahol érte ütötte, vagy rúgta, lökdöste. Akkor azt a helyzetet úgy próbáltam menteni, hogy nem engedtem a kisfiú közelébe. Elkerültük. Akkoriban még nem is értette, miért bántják, mert újra és újra mosolyogva közeledett az agresszív fiúhoz. A kérdés az lenne, mi a teendő ilyen esetben. A) Engedjük, hogy megoldják a konfliktusaikat? B) Mivel fiú, ne szóljunk bele a vitákba, "verekedésekbe"? C) Jól teszem, ha mondjuk kisfiúkkal engedem "verekedni" és kislányokkal nem? Mert a lányokat nem bántjuk. D) Próbáljam megelőzni a komolyabb helyzeteket? E) Hol a határ? Mikor kell közbelépni? F) Csak a saját gyermekemnek szóljak, vagy szólhatok a másik gyerekre is? A lányomnál ez azért nem probléma, mert nem egy konfliktuskereső típus, viszont úgy látom, nem is nagyon védi meg magát. Ez is egy külön téma lehetne. Neki például hiába mondom, ha bántják az oviban, üssön vagy lökjön vissza, a válasza: Nem, mert akkor nagyobbat löknek vissza. Válaszát előre is köszönöm!
Szakértőnk válasza:
Kedves Kérdezőnk!
A kérdések, amiket feltett, jóval messzebbre vezetnek, mint a konkrét szituáció, aminek kapcsán a kérdéseket megfogalmazta. Válaszaimat a konkrét esetre történő reagálással kezdeném:
A kisgyermekek (és itt értem az 1-3 éves korosztályt) közötti agresszió amolyan „karompróbálgatás”. A felmerülő konfliktusokat megpróbálják a rendelkezésükre álló eszközökkel megoldani, valamivel, ami esetleg már bevált, vagy amit láttak. A harapás a leggyakoribb módszer, a kicsik többsége „megtalálja”, hogy ezzel a módszerrel szabadulni tud a számára kellemetlen helyzetekből. A felnőtt környezeten múlik, hogy mennyire engednek teret a harapásnak, vagyis mennyire következetesen, egyértelműen tiltják meg. Tiltásról beszélek, nem fizikai büntetésről, mert ez utóbbi elég kétélű dolog. Egyszerű megoldásnak tűnik, rácsapni a pelusra, a gyerek többnyire a gesztustól meg is rémül, csak épp ezzel a szülő egy új mintát szolgáltat a konfliktusok megoldására. A kiabálás sem jó, mert az idő folyamán egyre hangosabban és hosszabban kell a hangunkat hallatni az eredmény eléréséhez. Eredményre vezethet, ha a számunkra nem kívánatos viselkedés esetén a kicsit „kiemeljük”, vagyis megvonjuk tőle a gyermekek társaságát, miközben elmondjuk, hogy mindez miért van, s hozzátesszük, mit várunk el egy hasonló helyzetben (ez elég gyakran elmarad, a szülők tiltanak, de nem adnak új módszert a gyereknek). A magyarázgatást sem kell túlbonyolítani, elég a puszta közlés. Amikor a gyermek többé-kevésbé megnyugodott, mehet vissza játszani. Lehet, hogy ezt többször kell megismételni, de egy idő után a gyermek megérti, hogy melyik cselekedete milyen következménnyel jár, s hogy ezt a környezete mivel „honorálja”. Számára ebben az esetben a büntetés a társak megvonása, ami, ha jól érezte magát a helyzetben már önmagában is elég. Egyébként a helyzet, amit leírt, nem tűnt súlyosnak, mert a fia nem sírt. Elképzelhetőnek tartom, hogy a kislány csak izgalmában harapott, ami persze a következmények szempontjából jelen esetben mindegy.
Lássuk a kérdéseket:
A) Engedjük, hogy megoldják a konfliktusaikat?
Ez a konfliktus jellegétől függ, de általában a kisgyerekeknél ennek nincs értelme, mert esetleg csak a saját módszereiket alkalmazzák (harapás, karmolás), ami a közösségben nem megengedhető. A gyerekeknek a konfliktusmegoldást is tanulni kell (itt jegyezném meg, sok esetben nekünk, szülőknek isïŠ). A konfliktus erőteljes érzelmekkel járó helyzet, amikor az indulatok felülírhatják az értelmi mérlegelést, s ez a cselekedetekben látszik meg igazán, az addig szelíd gyerek, egyszer csak ütni kezd. A szülőnek segíteni kell abban, hogy a gyerek megtanulja uralni az érzelmeit egy ilyen kiélezett helyzetben (pl. nagyon jó lenne az a piros kisautó, de..). A jó helyzetmegoldás elengedhetetlen feltételének tartom, hogy a felnőtt képes legyen átélni – vagy legalább emlékezzen rá, rosszabb esetben fogadja el – a piros kisautó abban a pillanatban tényleg nélkülözhetetlennek tűnt. Nem szerencsés az indulatot kiváltó helyzet bagatellizálása, mert ezzel a gyerekben előbb-utóbb kikristályosodhat az a tapasztalat, hogy a konfliktushelyzetekben nem értik meg.
B) Mivel fiú, ne szóljunk bele a vitákba, "verekedésekbe"?
Amikor a gyerekek nagyobban lesznek, és itt értem az iskolás korosztályt, már úgysem lehet mindig beleszólni a konfliktusmegoldásokba (sok esetben csak utólag értesül ezekről a szülő). Lesznek olyan helyzetek, amikor a testi erő – ügyesség dönt majd a fiúk között, vagyis alaposan összeverekednek, de ezek mögött a verekedések mögött szinte mindig ott húzódik a rangsor vita, s így mindjárt más színezetet kaphat az utólagos megbeszélés, aminek iskolás korban már van értelme. A két-háromévesek a jelenben élnek, nekik felesleges az utólagos magyarázat.
C) Jól teszem, ha mondjuk kisfiúkkal engedem "verekedni" és kislányokkal nem? Mert a lányokat nem bántjuk.
Más a lányok és más a fiúk konfliktus megoldása. A fiúk direktebbek, gyorsabban összeverekednek, de aztán gyorsan ki is békülnek. A lányok inkább indirektebb módon oldják meg a konfliktusaikat. Ezek a módszerek az óvodás kor táján már jól elkülönülnek. A kisebbeknél lehet hagyni a „próbálkozást”, csak akkor kell beavatkozni, ha „elfajult” a dolog. Gondolom, a „lányokat nem bántjuk” alatt a verekedést érti. A ”bántásnak” különféle módozatai vannak, most csak a fizikai alapú bántalmazásról írtam, de a lelki bántalmazás sok esetben súlyosabb sebeket ejthet. Mivel kevésbé látványos, néha nem is veszi észre a környezet, s csak a tünetek hívják fel a figyelmet a problémára.
D) Próbáljam megelőzni a komolyabb helyzeteket?
Ezt szinte lehetetlen próbálkozásnak tartom, már csak azért is, mert a helyzet „komolyságát” ekkor a szülő dönti el. Célszerűbbnek tartom megvárni, míg a gyerekek próbálkoznak valamilyen megoldással, s a szülő csak akkor avatkozik be, ha ezt helytelennek ítéli. Itt is ajánlatos mérlegelni, mert ha pl. egy kisfiútól mindig elveszik a piros autót, de ez benne nem kelt különösebb érzelmi vihart, nem érdemes beavatkozni. Valószínűleg számára ez az adott helyzetben nem volt igazán fontos, vagy épp a szituációból más érdekelte, nem az autó.
E) Hol a határ? Mikor kell közbe lépni?
Mindenképpen, ha fizikai sérülés történt. A harapás és a csapkodások között is van különbség, van, ami nem látszik, esetleg észre sem vesszük, s van amelyiknek maradandó nyoma marad. Közbe kell avatkozni, ha a gyermek sírni kezd, mert ezzel jelzi, hogy a tűréshatárán van az elszenvedett sérülés. A fizikai alapú konfliktusmegoldás nem vezet eredményre, s ne feledjük, hogy ha mi pofonnal oldunk meg egy konfliktus (és ilyen a büntetés is), akkor egyben mintát szolgáltatunk!
F) Csak a saját gyermekemnek szóljak, vagy szólhatok a másik gyerekre is?
Ez csak elhatározás kérdése, egyben a szülők konfliktusmegoldásának próbája. Lényeges a „hogyan”, lehet udvariasan, határozottan szólni, s lehet másként. Az, hogy erre hogyan reagál a másik szülő, szintén beszédes lehet, de ez már tényleg messzire vezet.
Végül még egy gondolat: ahogy Ön is tapasztalta, más a fiúk, más a lányok konfliktusmegoldása, ráadásul ez életkoronként változik. Lánya már tapasztalatból beszél, amikor nem akar egy konfliktust fizikai alapon rendezni. Már tudja, hogy vannak más megoldások is, egyébként pedig nem biztos, hogy érdemes azzal a gyerekkel barátkozni, aki csak így képes megoldani egy nézeteltérést.
Remélem, sikerült a kérdéseire válaszolnom, kíváncsian várom visszajelzését.
Üdvözlettel
Izsó Ildikó
pszichológus
