Kedves Kölöknet! 12 éves a fiam, és elkeserítően nemtörődöm. Mondhatnám azt is, hogy lusta, de azt hiszem, hogy másról van itt szó. Nem figyel a holmijára, mindent elhagy, összetör, valahogy az eszközök is pusztulnak a kezében. A ruhája-cipője rettenetesen néz ki a nap végére. A feladataira sem fordít elég figyelmet, vasárnap este jut eszébe, hogy hétfőre 6 versszakot kell megtanulni. Persze ezt pénteken nem említette, pedig rá is kérdeztem a leckére. Nem érdeklik a rossz jegyek, ha valami miatt korholom, csendben áll, de látom, hogy különösebben nem érinti meg, amit mondok. Folyamatosan azt érzem, hogy nem tudok hatni rá. A tetteinek a következményeit nem érzi meg, mert ha elhagyja a kabátját, kénytelen vagyok másikat venni neki, télen nem járhat pulóverben. Ezért arra gondoltam, hogy valamilyen büntetés kellene. De soha nem büntettem még komolyan meg, sem őt, sem a testvérét. Nem is tudom magam elképzelni a szigor megtestesítőjeként. Ám ez így nem mehet tovább. Nem azért, mert engem zavar a viselkedése, bár vele élni sem könnyű. Hanem azért, mert komolyan aggódom, hogy milyen jellemű ember lesz belőle. Mit tehetnék?
Szakértőnk válasza:
Kedves Asszonyom!
Pár kiragadott, levélből idézett mondatra reagálnék, amit fiáról ír: "Tetteinek következményeit nem érzi meg." Erre önmaga választ is adott: "Nem vagyok a szigor megtestesítője, nem büntettem meg, ha elveszti a kabátját kap másikat stb."
Tehát miből érezné meg tetteinek következményét, ha nem volt következménye tetteinek! Persze én sem gondolom, hogy télen kabát nélkül mászkáljon, és hogy a szigorú büntetés segítene, de sokféle módon érzékelheti már tetteinek következményeit egy 12 éves gyerek. Ha elfelejti a verset, az az ő felelőssége, ő kap érte rossz jegyet. Nem a szülei dolga, hogy figyeljenek arra, hogy van-e iskolai feladata,és hogy tanuljanak vele. Természetesen nem könnyű egyik napról a másikra változtatni, még akkor sem, ha láthatóan nem eredményesek a jelenlegi módszerek.
Minél több felelősséget vállal magára egy szülő, annál kevésbé lesz felelős a gyerek. Persze ez kockázattal jár. Lehet, hogy romlik a tanulmányi eredménye, vagy a régi, kopott kabátját kell hordania, vagy elviselhetetlen számunkra a rendetlenség az ő szobájában, de csak így érzi a saját felelősségét.
A levélben nem esett szó arról, hogy a családban kit zavar ez a probléma a legjobban, csak ő ilyen, vagy más családtagra is jellemző, és az is fontos kérdés, ki hogy reagál ezekre a jelenségekre. Mennyire egységesek az elvárások a szülők részéről, mennyire támogatják egymást az édesapával a gyermeknevelésben? Sokat segít, ha támogatják egymást szülői szerepükben, jó mintát mutatnak saját tetteikben, és a gyermekeik életkorával arányosan egyre több önállóságot engednek gyerekeiknek, egyre több felelősség átruházásával. És még egy gondolat. Egy gyerek igazán akkor érzi magát biztonságban, ha a szülei is vállalják a felelősséget a szülői szerepben, abban, hogy mennyire tartják kezükben a történéseket. Tudattalanul próbálgatják, feszegetik a határokat. Ezt is megtehetem még? Mennyire határozottak, hol vannak a határok? Néha megnyugtató a gyereknek, ha pontosan tudja, meddig mehet el, még akkor is, ha ezzel veszít a kényelmén.
Horváth Magdolna
