Új tanév, új kezdés

Nekem most minden másképp lesz. Kedves iskolám, ahol 22 éven átt tanítottam, nincs többé. Elbúcsúztunk az intézménytől, egymástól, a gyerekektől. (Aki kíváncsi a búcsú képeire, megnézheti őket itt.) Új munkahelyen ér a szeptemberi csengőszó.

Az ismerkedés már júniusban elkezdődött. Mert bár sokan úgy tudják, a pedagógusnak 3 hónapos nyári szünete van, a munka valójában június végéig tart, és augusztus 20-a után már indul is. Most sem volt ez másként.

Furcsa volt először menni az új helyre. Vigyáznom kellett, nehogy az automatizmus a megszokott útvonalra vigyen. Kicsi autóm talán már egyedül is odatalált volna. Mindenki tudta a környéken, melyik az enyém. Jött már be nagymama az iskolába, hogy: „Kati néni, égve maradt a lámpája.” Meg: „Siessen tanár néni, mert nekimentek az autójának!” És én futottam, intézkedtem. És mostanában:” Ahányszor erre megyünk a busszal, a lányom mindig keresi a szemével a maga autóját. Látom a szemében a bánatot. Nagyon sajnáljuk, hogy már nem lehetünk ott.”

Az épületet is tanulni kell: hol a főbejárat, a tanári, az osztályok…A régi helyen „tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton”. A több mint két évtized alatt volt időm mindent megtanulni. Még szerencse, hogy az új helyemen az iskolavezetés, a kollégák, a takarítók is, egyszóval mindenki nagyon segítőkész.

Egy szavam se lehet. A párom is főnyeremény. Új lesz a munkaköröm is „napközizek”, ezt is most tanulnom. Ha már váltani kellett, szerencsésnek mondhatom magam. Délelőttös társam mindent megmutat, segít, együtt készülünk az osztállyal való első találkozásra. Elsőseink lesznek. Ez a szakma csúcsa! A legnehezebb, de a legszebb évfolyam.

Néhányukkal már találkoztam, ismerősök is vannak köztük. Volt kolléganő unokája, volt tanítványom kislánya. Te jó ég, hogy szalad az idő! A szülők közül is bekukkantott néhány az alakuló, szépülő osztályterembe.(Egyikük már „rám keresett a neten”.) Ahogy múlik az idő, úgy lesznek ők egyre fiatalabbak. Vagy én öregszem? Ezen annyira nem akarok eltöprengeni.

Megtörténtek az első értekezletek is. Kapkodom a fejem, próbálom megjegyezni a kollégák nevét. Vagy legalább az arcukat, hogy köszönni tudjak nekik az utcán. Kezd kirajzolódni előttem, mit kell majd tennem. Még tanulom a szokásokat, igyekszem megfelelni az elvárásoknak.

Nem könnyű új helyen kezdeni az életet. Még így sem, hogy mindenki segít. Remélem, nem fognak csalódni bennem.

A nyár gyorsan elröpült. Volt osztályom fenn csivitel a neten, muszáj rejtőzködnöm, hogy dolgozni tudjak. Mind szomorkodik a lezárt életszakasz miatt, de ugyanakkor bizakodnak is: nem lesz olyan rossz az új iskolában sem! Összefutok velük az utcán is, odaszaladnak, kérdezgetnek, és mesélnek, mesélnek... A régen volt tanítványok is megismernek. Büszkén mutatják gyermeküket, egyesek a munkahelyüket, mások az éppen látogatott egyetemet „méltatják”. Ugye, ugye, nem is volt olyan rossz gyereknek lenni?

Új tanév, új remények…

Szeretném, ha itt is annyit dolgozhatnék, mint ott, ahol csodát hoztunk létre: közösséget kollégákból, szülőkből, gyerekekből.

Szeretném, ha hamar megtalálnám a helyem. Ha otthon érezhetném magam. Itt is úgy, mint ott. A munka lételemem. Ha dolgozhatom, rendben halad a világ.

Szeretném, ha úgy mehetnék majd egyszer, a távoli jövőben nyugdíjba, hogy azt mondják rólam: Milyen kár, hogy nem tanít már ...

Szeretném, ha a munkahelyemen továbbra is a gyerek lenne az első és a legfontosabb. Érte történne minden. Osztályozva, vagy szövegesen értékelve, kisiskolában vagy nagyban, mindegy, csak neki legyen jó. És ha neki jó, nekem is az.

És szeretném, ha régi kollégáim is mosolyogva kezdenék a tanévet. A város, a városkörnyék iskoláiban, egymástól fizikailag távol, ám lélekben még mindig összetartozva.

Legyen ez tanév ennek a gyönyörű pályának egy újabb lépcsőfoka. Az út néha göröngyös, kanyargós, időnként kies tájon vezet, de mindig gyerekek közt halad. És amíg így van, rendben van a világ.

A 2010/11-es tanév elkezdődött. Boldog új évet, kedves kollégák!