"Az Ön gyerekének túl sok az önbizalma, meg kell törni..."
Állt az orvos a 7 éves gyerekünk mellett. Stressz miatti vércukor-ingadozás. Egyfajta pánikreakció. Ezt mondta. Még zakatolt az agyamban az előző este, amikor a gyerek hullafehér arccal, verejtékes homlokkal ült az ágy szélén, remegve. Láttam már kevésbé ijesztő horrorfilmet...
Pár hónapja kezdtük a sulit. Zsuzsa néni novemberben kezdte tanítani. Nagyjából 2 hét múlva közölte a gyerek: "Anya, én úgyis meg fogok bukni. Mondta Zsuzsa néni, hogy én ilyen buta vagyok."
Próbáltuk mondani, hogy dehogy, biztosan félreértetted, de minden hétre jutott valami meglepetés. Egyik reggel apa szó szerint az ajtófélfáról feszegette le a kapaszkodó gyereket, aki ordított, hogy ő oda nem megy többet, mert Zsuzsa néni gonosz, mindig bántja.
Aztán egy pénteken valamiért korábban érkeztem, és végignéztem, ahogyan kihívja a táblához - a 28 osztálytársa előtt és előttem - és azt mondja neki: "Most mutassuk meg mindenkinek, milyen buta vagy, hogy ezt a feladatot sem jól csináltad meg!" A fiam, akit a barátaink születése óta Kis Buddhának becéztek, mert olyan nyugis volt, állt, tördelte a kezét, és úgy omlott magába, mint egy megbillent Jenga torony. Arra gondoltam: ez nem is az én gyerekem, és Zsuzsa néni nem egyszerűen gonosz, hanem ő az Antikrisztus.
A barátnőmnek panaszkodtam, akivel együtt szültünk. Azt mondta, higgadjak le, van ennél rosszabb: az ő lánya este azt kérdezte, ha egy kalapáccsal fejbe verné magát, meghalna-e? Amikor próbált utánajárni, az anyukák jelezték, igen, az ő gyerekük is meséli otthon, hogy a barátnőm lánya állandó célpont. Kicsit cserfes, kicsit izgága, a tanító néni pedig rühelli, így sokszor megszégyeníti. Mesélik a gyerekek, hogy már nekik kellemetlen nézni.
Úgy éreztem magam, mint egy kertész, aki nevelgeti, szeretgeti a kis rózsáját, aztán jön egy jégeső, és minden szeretete és gondoskodása egyetlen pillanat alatt az enyészeté. Nem marad más, csak romok. Azt hiszem, én más típusú kertész vagyok. Nem vártam türelmesen a rombolást.
Valamiért hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy ha bemegy a gyerek az iskola ajtaján, elveszítjük a kontrollt. Napi 8 órában. Ez több idő, mint amit velünk tölt.Elfogadjuk, hogy ha jelezzük a problémát, azt mondják, ne higgyünk a gyereknek? Vagy fogjuk keményebben? Tényleg tűrnünk kell, hogy egy 7 évest teljes munkaidőben lelkileg terrorizáljanak? A bántalmazás nem mindig fizikai. Vekerdy azt mondja: a szülő legyen a gyermeke szövetségese. Minden körülményben. Szerintem igaza van.
Zsuzsa néni azt mondta, hogy a fiamnak túl sok az önbizalma, meg kell őt törni. Kétségtelen, hatékony volt, rekord idő alatt sikerült neki. Olyan pusztítást végzett, mint a Katrina hurrikán. Amikor iskolát váltottunk, az új tanárok azt mondták: a gyerek legnagyobb baja, hogy csak kudarcélménye van, és retteg bármihez hozzányúlni... Ők türelmesek voltak, mi pedig együttműködőek.
A váltás miatt nagy volt a lemaradás, ezért az új suliban most év végén mindenből vizsgát tett. Nem rettegett. Elviccelték. Voltak jó és közepes eredményei. Matematikából, Zsuzsa néni tantárgyából, amiből meg kellett volna buknia, ha ott marad, hiba nélküli 100 %-os vizsgát írt. A tanító néni szerint kiemelkedő eredménnyel.
Tudom, nem felvételi követelmény egy tanítónál, hogy szeresse is a gyerekeket. Pedig az kellene, hogy legyen. A Zsuzsa néniknek sosem szabadna gyerekek közelébe menni. És egyetlen szülőnek sem szabadna eltűrni, hogy a gyermekét egy rossz iskola megnyomorítsa.
Igenis minden gyerek jó valamiben... ha megengedik neki.
A cikk forrása: SHE.HU
