A Gordon-módszer

Gordon az empátiára, a feltétel nélküli szeretetre, valamint a gondolat és a közlés közötti összhangra építve alakította ki a Gordon-módszerként ismert, a mindennapi helyzetekben jól használható technikákat. 

Győztesek és vesztesek

A szülő-gyermek kapcsolat kimeríthetetlen konfliktusforrás, naponta feladva a leckét a szülőnek, hogyan próbálja gyermekét a helyesnek vélt viselkedés elsajátításának útvesztőjében elnavigálni. Mikor és mennyire legyen szigorú, vagy mennyire legyen elfogadó. Mivel tesz jót, ha korlátokat állít fel és elvár bizonyos viselkedésformát, vagy ha teljes szabadságot ad gyermekének, kerülve a korlátozást.

Thomas Gordon amerikai pszichológus éppen abból a gyakorlatból indul ki, hogy sok szülő hatalmi pozícióból tekint gyermekére, szigorral, büntetéssel kényszeríti őt, engedelmességet vár el tőle. Így, ha konfliktus alakul ki közöttük, a szülő szeret olyan megoldást találni, hogy végül ő hagyja el győztesként a „hadszínteret”, hiszen „a felnőtt mindent jobban tud”, a gyermek csak vesztes lehet.

Vannak azonban olyan szülők is, akik tudatosan kerülik a tekintélyelvű nevelést, nem szeretnek akadályokat állítani gyermekeik elé, ezért, amikor igényeik ütköznek, a gyermek győz, s ebben a játszmában csak a szülő lehet a vesztes.

A legkevésbé szerencsés az a szülői hozzáállás, amely a nevelői bizonytalanságot úgy próbálja feloldani, hogy a teljes engedékenységet váltja a merev szigorral. 

Bármelyik szülői hozzáállást nézzük is, mindegyikre jellemző, hogy a konfliktusok megoldásának lesznek győztesei és vesztesei. Gordon szerint bizonyos terápiás elvek és kommunikációs technikák alkalmazása mellett a kialakult konfliktusok „vesztes nélküli” játszmává alakíthatók, a megegyezésre való törekvéssel elérhető mindkét fél megelégedése.

Az elfogadás határai

A „vesztes nélküli” konfliktusmegoldás egyik feltétele, hogy mi magunk tisztában legyünk valódi érzelmeinkkel. Mi az, amit el tudunk fogadni, és mi zavar minket abban, amit a gyermek csinál? Különböző emberek vagyunk, ezért természetes, hogy különböző módon reagálunk ugyanazokra a helyzetekre. Van, akit az utcáról beszüremkedő gyerekzsivaj is idegesít, s van, aki mellett hangos csatakiáltással hancúroznak a gyerekek, s ez cseppet sem zavarja. Nemcsak a mi személyiségünktől, hanem a szituációtól, a lelkiállapotunktól és a gyermek személyiségétől is függ, hogy egyes helyzetekben mennyire tudunk elfogadóak lenni. Ha elfogadóbbnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk („hamis elfogadás”), a gyerekek úgyis megérzik ezt, összezavarodnak, megrendülhet a bizalmuk, szorongóvá válhatnak. Jó tehát, ha tudatosítjuk magunkban az el nem fogadásunk érzését is, s az adott szituációban hitelesen közvetítjük azt.

Az elfogadás ereje és nyelve

Amikor el tudjuk fogadni gyermekünket olyannak, amilyen, s elfogadásunkat ki is tudjuk mutatni neki, akkor belső erejét növeljük, s hozzásegítjük ahhoz, hogy ezeket az erőtartalékokat a fejlődése érdekében tudja mozgósítani. Igazából akkor tud változni, ha érzi őszinte elfogadásunkat. Gordon arra figyelmeztet, hogy sok szülő úgy gondolja, akkor segíti elő gyermeke fejlődését, ha megmondja neki, mi az, amit nem fogad el belőle, s éppen ezért az el nem fogadás nyelvén beszél vele, közlései tele vannak ítélkezéssel, kritikával, figyelmeztetéssel, ami inkább elutasítást közvetít a gyermek felé. Amikor a gyermek problémával fordul a szülőhöz, annak válaszai megakaszthatják a beszélgetést, úgynevezett „közléssorompókat” állítva a további kommunikáció elé, és akadályozva a probléma okozta feszültség lecsapolását.

Ezek a „közléssorompók” változatosak. Lehetnek utasítások: „hagyd már abba a panaszkodást”; fenyegetések: „még egy ilyen mondat és kimész”; moralizálás: „ilyet nem illik csinálni”; tanácsok és megoldási javaslatok: „szerintem, beszélj az osztályfőnököddel”; kioktatás: „a te korodban én már tudtam főzni”; ítélkezés: „ebben tévedsz”; dicséret, amitől hamis énkép alakul ki: „teljesen igazad van”; kifigurázás: „na, mondjad, kis Zsenitojás”; értelmezés: „egyszerűen féltékeny vagy a barátnődre”; megnyugtatás, amivel érzéseit elbagatellizáljuk: „mások is vannak ezzel így”; faggatózás: „mit mondtak, miért nem akarnak veled játszani?” és elterelés: „ne is törődj vele”. Azért nehéz észrevenni ezeket a közléssorompókat, mert más esetben a hasonló válaszok egy része akár helyénvaló is lehet, de ha a gyermek problémával küzd, akkor gátként működnek.

A beszéd gyógyító hatása akkor érvényesül, ha az elfogadás nyelvén szól. Elfogadásunkat kifejezhetjük szavak nélkül, gesztusainkkal, testtartásunkkal, arckifejezésünkkel, de oly módon is, ha nem avatkozunk bele a gyermek által végzett tevékenységbe, hagyva, hogy megélje a hibázás lehetőségét, vagy az önálló alkotás örömét. Támogathatjuk passzív figyelmünkkel, „csak úgy” csendben meghallgatva őt, és természetesen szavakkal is közölhetjük, megerősíthetjük, hogy kíváncsiak vagyunk arra, amit mond. Gordon „hívogatóknak” nevezi azokat a szavakat, mondatokat, amik további közlésre serkentik a gyermeket: pl.: „Értem.”, „Tényleg?”, „Érdekes.”, „Ne mondd!”, „Érdekelne, mit gondolsz!”.

Hogyan figyeljek rá?

:

A passzív figyelem mellett támogathatjuk gyermekünket aktív odafigyeléssel, azaz értő figyelemmel. Ez azt kívánja tőlünk, hogy próbáljunk meg belehelyezkedni gyermekünk helyzetébe, hogy pontosan megértsük, mit érez és gondol. Nem adunk tanácsokat problémái megoldására, nem akarjuk valami felé terelni, nem vesszük magunkra a gondjait, csak értő figyelemmel segítjük, hogy problémáira saját megoldást találjon. Ennek érdekében közléseit dekódoljuk, szinte megfogalmazva a mögötte megjelenő érzelmeket. („Ma felhívott Kati, nagyon komoly volt a hangja, nem ilyen szokott lenni.” – „Úgy érzed, valami történt, nem?”)

Hogyan érjem el, hogy rám figyeljen?

Sok szülőnek gondot okoz, hogy ugyan gyermekeik megkövetelik önmaguk számára, hogy kívánságaik teljesüljenek, ugyanakkor a szüleik igényeit nem veszik figyelembe, s ahogy nőnek, egyre inkább elfeledkeznek róla, hogy a szüleiknek is lehetnek igényeik. A szülők különböző módokon próbálják közölni gyermekeikkel, hogy viselkedésük zavarja őket. Leginkább kész megoldást erőltetnek rájuk, s ilyenkor paranccsal, figyelmeztetéssel, „prédikálással”, tanácsokkal oldják meg a helyzetet, vagy lekezelő módon viselkednek velük, hibáztatják, kifigurázzák, kioktatják őket. Közléseiket „te-üzenetek” formájában továbbítják, azaz a „te” lesz a közlés alanya: „Azonnal hagyd abba!”, „Szégyelld magad!”, „Csúnya vagy!”. Ezek a „te-üzenetek” fokozzák a gyermek ellenállását, rombolják énképét, erősítik benne az elfogadhatatlanság érzését.

Gordon sokkal hatékonyabbnak tartja azt a módot, amikor „én-üzenetek” formájában nyilvánítjuk ki igényeinket, amikor a mondat alanya az „én” lesz, ezzel nyomatékosítva, hogy szeretném megértetni a másikkal, mit váltott ki bennem a viselkedése: „Fáradt vagyok és ebben a zajban nem tudok pihenni, ezért szeretném, ha most csendesen foglalnád el magad.”

Megegyezésre törekvés

A szülő és a gyermek igényeinek ütközése a „vereségmentes” módszer segítségével oldható fel. A gyakorlatban hat lépésben valósítható meg a konfliktuskezelésnek ez a módja. Az első lépés a legnehezebb, amely a probléma feltárását és megfogalmazását igényli. Aztán ötleteket, javaslatokat ajánlanak a felek, amelyek szerintük elvezethetnek a megoldáshoz. Majd közösen mérlegelik ezeket a javaslatokat, végül döntést hoznak a mindenki számára leginkább elfogadható javaslat mellett. Előkészülnek a gyakorlati megvalósításra, kidolgozzák a részleteket, tisztázzák a feladatokat, majd utólag kiértékelik, hogy sikerült a megvalósítás, helyes volt-e a döntés.

Emberi kapcsolataink alakulásához hozzátartoznak a konfliktusok, amelyeknek leküzdése hozzásegít minket személyiségünk és kapcsolataink fejlődéséhez. A megfelelő kommunikáció megkönnyíti számunkra a konfliktushelyzetek megoldását, ám sokszor éppen berögződött kommunikációs sémáink akadályoznak minket abban, hogy kölcsönös megegyezésre jussunk. Ennek a feloldásában segíthet minket a Gordon-módszer, amely nem csodaszer, nem lehet mechanikusan alkalmazni minden helyzetben, de megajándékoz minket egy olyan szemlélettel és technikával, amely az elfogadás és együttműködés felé mozdíthatja el gyermekünkkel való kapcsolatunkat.