Miért nem tanulok?

De miért tanuljak?

Több válasz is van erre a kérdésre.

Először sokan azt hozzák fel, hogy a tanulás kell ahhoz, hogy jó állásom legyen felnőtt koromra. Teljes mértékben egyet kell, hogy értsek ezzel az elgondolással. Bár szerintem tanulás nélkül is meg lehet fogni az isten lábát, ha valaki kreatív és tehetséges. De miért legyen jó állásom? A pénzért? Hát persze, hogy azért. Hiába mondom a tanároknak vagy a jobban tanuló osztálytársaimnak, hogy énnekem nem számít a pénz. Annyi kell, hogy eltartsam magam vagy esetleg később a családomat. Elképesztő, hogy ilyenkor milyen hitetlenkedő arccal néznek rám. Én pedig azt nem értem, hogy miért szeretne mindenki nagy házat, autót és tökéletes anyagi körülményeket. Örülök, ha sikerül összehozni valamit az életemben, de nincsenek elvárásaim.

Ahelyett, hogy folyamatosan a jövőmmel foglalkoznék, ahogy rengeteg ember körülöttem, én a jelennek élek. És élvezem. Persze, ha odatolnának alám egy gyönyörű autót, és mindent megkaphatnék, nem utasítanám el. De nekem nem ér ez annyit, hogy folyamatosan tanuljak érte. Természetesen kapom mindenhonnan, hogy ez mennyire rövidlátó gondolkodásmód, és, hogy még megbánom később.

Mások azt mondják, azért tanulnak, mert ebben a korban lehet a legtöbb tudást magukba szívni. Ők szeretnének minél több mindent megtanulni. Nem a pénz miatt, hanem azért, mert szeretik, ha sok mindent tudnak a világról. Ez a hozzáállás nekem sokkal szimpatikusabb. Akik ezt mondják, azokat becsülöm. Kár, hogy olyan kevesen vannak, és még nagyobb kár, hogy e cél elérését a tanárok többsége eléggé megnehezíti a tanítási stílusával.

Következzen az a változat, ami a legjobban megvisel. Megkérdezek valakit az osztályból, hogy miért tanul. Milyen elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban? A válasz szinte arcon vág. „Nincs elképzelésem még. Azért tanulok, mert muszáj”. Ettől egyszerűen a hideg futkos a hátamon. Azt megértem, ha valaki azt mondja, hogy azért kell, mert otthon zsebpénzmegvonást vagy szobafogságot kap, ha nem tanul. Azt azonban nem tudom elfogadni, ha valaki csak azért tanul, mert muszáj. Én csak egy indokot szeretnék hallani rá, hogy miért.

Miért van az, hogy ennyire nem tanulnak a gyerekek?

Sokat gondolkoztam ezen. A gyerekek több mint fele csak úszik az árral a suliban. Átvészeli az órákat, aztán puskázik dolgozatírásnál. Néhány tantárgyból rendesen felkészül, de a többiből a hármas a cél. A többiek közül van néhány tökéletesen tanuló gyerek. Ha százalékot kéne mondanom, talán tízet mondanék. A maradékot abszolút nem érdekli az egész. Bukdácsolnak szinte mindenből, kerülik az iskolát, és gyakran váltanak is.

Az agyalásom során rájöttem, hogy mi lehet mindennek a magyarázata. Leírok tehát egy átlagos napot.

Reggel, amikor felkelek, egyetlen dolog jár a fejemben de az rengetegszer ismétlődik. „ Jaj ne, már megint suli!” Kikászálódom az ágyból és szenvedek. Megteszem a minden reggel szokásos dolgokat, majd elindulok a magamban igen sokat emlegetett intézménybe. Útközben zenét hallgatok, és sok mindenre gondolok, de legfőképpen azon jár az agyam, hogy nem kéne ma bemenni. De végül soha nem lógok el. Ennyire nem vagyok bátor. Sajnos!

Beérek az épületbe. Amint belépek, jobbra biztonsági őr áll egy pult mögött. Alatta a következő van írva: „iskolarendőrség”. Halványan elmosolyodom. Annak idején még portának hívták. Nincs túl sok időm, ugyanis szokásomhoz híven egy kicsit késésben vagyok.

Végre belépek az osztályomba. Sorban köszönök több haveromnak, majd leülök a helyemre. Körülnézek, és a legtöbb helyen rettegő vagy szimplán csak ideges arcokat látok. Mint akik csatába indulnak. Előveszem a felszerelésemet, ami az elkövetkezendő 45 percben ott lesz mellettem.

Bejön a tanár. Körülnéz. Látszik az arcán, hogy nem felhőtlenül boldog a társaság láttán. Rövid jelentés következik, majd megkezdődik az óra. A beszélgetés szigorúan tilos, aludni nem lehet, az egyetlen szórakozás, amit legálisan lehet tenni, az a színészkedés. Ma azt játszom el, hogy érdekel a tananyag. Sajnos nem megy sokáig. Az első 10 perc után halálos unalom vesz erőt rajtam. Számolom a másodperceket, hátha akkor gyorsabban fog telni az idő. De nem. Letekintek a hűséges tankönyvemre, amely ugyanott helyezkedik el, ahova leraktam óra elején. Várom már, hogy ki kelljen nyitni, mert akkor legalább rajzolni lehet majd.

És elhangzik a mondat: „Nyissátok ki a könyveteket a 46. oldalon a sejtmagvas egysejtűek anyagrésznél”. Kinyitjuk hát a leckénél, ami első látásra is épp olyan unalmasnak tűnik, mint amilyennek később bizonyul. Öröm az ürömben, hogy megpillantok egy viszonylag méretes fehér területet a lap alján. „Potenciális rajzolóhely” gondolom magamban, és munkához látok. Sajnos a művemet nem tudom befejezni, ugyanis a kicsöngő korábban megszólal.

Végre itt a várva várt szünet. 15 perc szabadság, amit mindenki másképp használ fel. Egyesek tanulnak, mások házit írnak, és megint mások viccelődnek, nevetgélnek. Én általában az utolsó lehetőséget választom, bár néha elkerülhetetlen a készülés. A szünet utolsó részét, (általában 2-3 perc) tantermek közti vándorlással töltjük. Majd jön a becsengetés.

:

A következő néhány óra hasonlóképp unatkozással telik. Néha van egy-egy érdekes momentum, de általában mindenki a szünetet várja, mint rövid távú célt. Hosszú távon pedig a tanítási nap végét. Minden nap van legalább egy zűrös óra. Ez azt jelenti, hogy intők és szóbeli megalázás mellett igazolatlan órákat is lehet kapni. Nem kell sok mindent csinálni, elég, ha valakihez hozzászólok órán, aki válaszol, és mindketten mehetünk ki a teremből várva a büntetést. Rossz esetben ilyenkor mindent be lehet gyűjteni azok közül, amiket felsoroltam. De megint öröm az ürömben, hogy kijöhettünk óráról. Mindig mi húzzuk a rövidebbet, úgyhogy az emberek nagy része inkább meg sem szólal, csak tűr.

Aztán vége a sulinak, átszenvedtük az összes órát. Legjobb esetben ez hatot jelent, de van, amikor nyolcat. Mindenki rohan haza tanulni, pihenni, vagy csak éppen minél gyorsabban el akar menni az épületből. Egytől egyig mindenki utál itt lenni. Szerintem ezt nem túlzás kijelenteni.

Nem volt elég az a hat (nyolc) óra?

Fáradt vagyok, kicsit ideges és éhes. Nincs erőm semmihez, házi íráshoz pedig végképp nem. Átgondolom inkább, hogy mit is tanultam ezen a napon, és rájövök, hogy semmit. De már nem is fogok, inkább játszom a gépen, vagy olvasok, tévézem, alszom, kimegyek focizni a pályára a haverokhoz, átmegyek a nagymamámhoz beszélgetni, eszem valami finomat, edzek, zenét hallgatok vagy ezer más dolog közül választok. Ez az egész napom fénypontja, és nem hagyom, hogy bárki vagy bármi elrontsa. Szerintem nem csak én vagyok így ezzel, hanem a tanulók nagy része. És ha valaki azt mondja, hogy így nem viszem semmire, lehet, hogy igaza van, de nem érdekel. Én azt csinálom, amihez kedvem van, és jól érzem magam.

: