Tanórák helyett kanapénap – Élet egy angol alternatív iskolában
Érzelmi intelligenciát nehéz tanítani, ám a lehetőséget és a környezetet meg lehet teremteni ahhoz, hogy az emberekben kifejlődjön. Egykori és jelenlegi Sands diákok is egyetértenek abban, hogy ezek a feltételek ebben az iskolában mind megvannak.
„Amit végre kezdenek felismerni, az az, hogy a legtöbb ember számára teljesen mindegy, hogy meg tud-e oldani egyenletrendszereket, hogy tudja-e, ki építette Babilon függőkertjeit, vagy, hogy miért van a tehénnek összetett gyomra. Az természetesen fontos, hogy az iskolából kikerülő fiatalok tudjanak írni-olvasni és számolni, de emellett – és a következő felsorolás már ismerős lehet a könyv bevezetőjéből – legyenek boldogok, figyelmesek, becsületesek, lelkesek, toleránsak, magabiztosak, jól informáltak, tudják világosan kifejezni magukat, legyenek gyakorlatiasak, együttműködők, rugalmasak, kreatívak, egyediek – tehát olyan határozott emberek, akik tisztában vannak saját képességeikkel és érdeklődésükkel, élvezték ezek csiszolását, fejlesztését és megtanulták hasznát venni mindkettőnek. Olyan embereknek kellene lenniük, akik képesek igazán törődni másokkal, mert velük is igazán törődtek.” (David Gribble)
David Gribble 1932-ben született Londonban. Diákként megjárta Eton hires magániskoláját és Cambridge neves egyetemét. 1959-től két évig a Dartington Hall Iskola tanára, majd a Summerhill mintájára alapított Kilquhanity House School-ban tanított franciát rövid ideig, hogy aztán újra visszatérjen a Dartingtonba és ott, egész annak bezárásáig tanítson. 1985-ben adták ki Considering Children c. könyvét, mely a gyerekekről vallott forradalmi nézeteit fejti ki. 1987-ben alapította meg a Sands School-t, amely Summerhill mellett Nagy-Britannia leghaladóbb szellemiségű iskolája
Amikor megkérdezzük egykori diákjait, a Sandsnek vajon hogyan sikerül az, hogy a gyerekek érzelmileg is ugyanolyan jól fejlődnek, mint értelmileg, mind hasonló válaszokat adnak: a felnőttek kedvességével, azzal, hogy meghallgatják a gyerekeket, hogy érdekli őket minden diák, és hogy ebben az iskolában nyíltan lehet érzésekről beszélni a nélkül, hogy úgy éreznék, bárki ítélkezik felettük. A különböző korosztályok közötti kommunikáció révén igazi családias hangulat alakul ki, mely ennek a tapasztalatnak a leglényegesebb feltétele – ezt mindenki kiemeli.
Vagyis az iskolában a gyerekek biztonságban érzik magukat, és minden korosztály képviselője, akár felnőtt, akár gyerek, jól el tud beszélgetni egymással.
És ami még fontosabb: ezek a beszélgetések messze túlmutatnak azon, amiről az osztályteremben valaha szó eshet. A filozófiától a szappanoperákig, a hobbikon és szenvedélyeken át minden téma előfordul. Nem csak a puszta tananyag és az azzal kapcsolatos dolgok.
Emlékszem, sok évvel ezelőtt, amikor egy négyfős tanulócsoport (14-17 éves fiatalok) tagjai elhatározták, hogy aznap nem mennek be az órákra, hanem a napot a „kinti kanapé”-n (a Sands egyik emblematikus tárgya) fogják tölteni. Hűvös nap volt, úgyhogy nemsokára a gyengélkedőtől kölcsönvett takarókba burkolózva, vacogva kuporogtak a kanapén, de nem engedtek elhatározásukból: eltökéltek voltak, hogy a napot kint töltik négyesben, vagy ha csatlakozik hozzájuk még valaki, akkor azzal együtt. A tanárok nagy hűhót csaphattak volna, amiért a gyerekek nem jelentek meg a tanórákon, vagy akár a diákok is szemrehányást tehettek volna. Természetesen más iskolában a tanárok nagyon rosszallták volna ezt, sőt mindez meg se történhetett volna máshol, csak a Sandsben. (Meg abban a pár másik demokratikus vagy alternatív iskolában a világon, ahol azért megtörténhetett volna – a ford.) Mi ugyanis úgy gondoljuk, hogy egy-két elmulasztott tanóra, sőt akár nap még nem a világ vége. Ezért van az, hogy amikor leesik az első hó, a tantermek üresek, mert kimegyünk a mezőre játszani, és ezért van az is, hogy a téltemető első napsugarak a füvön találnak minket, nem a négy fal között. Úgy gondoljuk, hogy egy beszélgetéssel töltött nap emlékezetes marad számunkra, sőt akár valami nagyon fontos dolog elindítója is lehet az életünkben.
Pár tanórát kihagyunk, de másféle leckében azért részünk van. Talán azért nem néznék máshol ezt jó szemmel, mert a felnőttek nem tudják felmérni, mi-mindent tanul a gyerek egy ilyen kanapén töltött napon, hiszen nincs kézzel fogható eredménye.
Mindenesetre, ebéd után felszerelkeztem pár adag forró itallal, és odamentem hozzájuk. Még mindig ott üldögéltek és vacogtak, de szemmel láthatóan mélyen el voltak merülve a diskurzusban: a gyerekszülésről és szülőségről trécseltek. Teljesen egyértelmű volt, hogy nagyszerűen érzik magukat. Hívtak, hogy üljek melléjük, és saját apaságomat, gyermekem születését és a csecsemőkort firtató kérdésekkel kezdtek bombázni. Kérdések sokasága cikázott közöttünk. Órákig beszélgettünk. Elképesztő érettségről és mély érdeklődésről tettek tanúbizonyságot. Néhányuk a tanórán figyelemzavarral küzdött és a tanulás sem ment nekik egykönnyen. De ebből misem érződött azon a délutánon. Rengeteget tanultak egymástól, és amikor a saját tapasztalataimról meséltem nekik, csak úgy itták a szavaimat, csak mert akkor, abban a pillanatban pontosan ez volt az, ami érdekelte őket.
Ha ugyanezeket a dolgokat egy felvilágosító óra keretében hallják, biztos vagyok benne, közel annyi információ nem épült volna be a tudásukba. Az, hogy megengedtük nekik, legyenek ők a pillanat urai, érzelmileg vonta be őket és a sok információ sokkal mélyebb rétegekig jutott el az érdeklődésük szférájában. Feltérképezték, hogy ki-hogyan viszonyul az emberi kapcsolatokhoz, házassághoz, elköteleződéshez, félelemhez és a felnőtté váláshoz, és mindjárt össze is hasonlították mindezeket egy felnőtt, jelen esetben az én tapasztalataimmal. Nagyon izgalmas és különleges délután volt.
a nyitottság kulcsa
A szakirodalom „proximális fejlődési zónát” és „reflektív kapacitási zónát” említ, melyeken belül egy gyerek képességeit, erkölcsi tudatosságát, érzelmeit és viselkedési formáit fejleszti kompetens kortársak és felnőttekével segítségével. Kísérleteikben a pedagógusok azt tapasztalták, hogy a gyerekek nagyon befogadóak voltak, amikor olyan társak között tanultak, akik már elsajátították a kommunikáció tudományát és rendelkeztek kommunikációs eszközökkel. A tanulókkal közel azonos életkorú diákokra kifejezetten lelkesen figyeltek a diákok. A kamaszok, akik hírhedten ellenállnak a felnőttektől jövő információ-bevitelnek, elképesztően nyitottak voltak a náluk nagyobb tudással rendelkező kortársaikra. Egy csodálatos, ám nagyon alábecsült forrást használunk ki, ha megengedjük a tinédzsereknek, hogy egymásnak tanácsokat adjanak és támogassák egymás tanulását.
De van egy hagyományos iskolában erre idő? Talán nincs… Főleg akkor nem akad, ha nem engedjük a gyerekeket felnőtt kíséret nélkül együtt lenni. Ha azonban hajlandók vagyunk megadni a lehetőséget nekik, hogy biztonságos környezetben fedezzék fel saját képességeiket, magatartási formáikat és érzéseiket úgy felnőtt, mint kortársak társaságában, akkor az úgynevezett „háromdimenziós nevelés”-t alkalmazzuk. Ebben az esetben, az iskola meg tudja teremteni a gyerekek számára az érzelmi, szellemi és elméleti tudásbeli fejlődésnek a lehetőségét.
Ez a kanapé-nap gyönyörűen modellezte ezt a folyamatot a gyakorlatban. Felhívta a figyelmünket arra, hogy a nevelés nem csak a felnőttek irányítása alá tartozik, és hogy tudásra szert tenni mindenütt lehet, nem csak a tantermekben. Az iskola teljes területén kellene ennek megtörténnie, a felnőttek bevonásával, de nélkülük is. Igazából a legtöbb tizenéves fiatal akkor a legnyitottabb a tanulásra, ha nem a tanteremben tartózkodik. A tanterem mesterséges klímája sok gyereket lebénít, és sokszor csak az iskolán kívül láthatjuk meg, mi minden lakozik egy-egy diákban. Ha ez valóban így van, a kampusz maga egy hatalmas tudásforrás.
Minden gyerek tanár – és minden gyerek tanuló is egyben.
A fotó illusztráció, a képre kattintva látható az "igazi" kanapé
Forrás
