Skatulyázás 2. rész – Túl gyorsan ítélkezünk
Hajlamosak vagyunk gyorsan ítélkezni. Ha elsétálunk egy nyitott ablak alatt, ahol egy anya épp kiabál, szinte azonnal levonjuk a következtetést, ez sem tud gyereket nevelni, csak kiabálni. Holott, ki tudja, talán egy héten egyetlen egyszer emelte fel a hangját, és mi épp ezt az alkalmat hallottuk.
Az előző alkalommal eljutottunk odáig, hogy miért is káros a skatulyázás általában.
Most arról szeretnék írni, milyen könnyű bekerülni, és milyen nehéz kikerülni egy skatulyából.
Ha egy kisgyerek a játszótéren összevész a másikkal egy homokozólapáton, megállapítjuk, hogy milyen rossz természetű vagy irigy, és a szülei biztosan nem tanítják meg arra, milyen fontos osztozkodni.
A legrosszabb azt hiszem mégis az, amikor a diákokat kezdik el skatulyázni. 15-20 évvel a középiskolás évek után, a szülők legnagyobb része pontosan meg tudta határozni, hogy mi volt a skatulyája annak idején.
Vannak, akik ösztönösen küzdenek a skatulyájuk ellen, és vannak, akik bár tiltakoznak, lassan mégis belesimulnak a tőlük immár elvárt szerepbe, legyen az a semmirekellő vagy problémás gyerek szerepe is.
Nagy örömmel tölt el minden alkalommal, amikor a pedagógusok a képzés végén kiemelik, mekkora hatással volt rájuk a skatulyázásról szóló rész, és keresik a lehetőségeket, hogyan tudnák a leginkább éreztetni a gyerekekkel, hogy csak rajtuk múlik, mit mutatnak magukból a világnak. Amikor negyedikes osztályfőnökök azt mondták, hogy idén nem írnak értékelést a gyerekekről a következő osztályfőnöknek, hogy azzal ne befolyásolják, és ne késztessék eleve ítélkezésre, értékelésre, azt hiszem komoly segítséget adtak a gyerekeknek.
Minden alkalommal, amikor értékelünk – tesztet, dolgozatot, feleletet –, önkéntelenül azon dolgozunk, hogy a számunkra elfogadott skatulyával hozzuk egybevágó ítéletet. Azt várjuk, hogy majd olyan lesz, mint amit megszoktunk tőle. Majd, ha esetleg mégsem olyan, igyekszünk mielőbb helyrebillenteni a furcsán módosult helyzetet – vagy addig kérdezünk, amíg javít,vagy addig, amíg ront : és végre rábólinthatunk, na ezt vártam, ez így rendben is van.
Az értékelés egyfajta skatulyázás. Kasztokba sorol: a jók és jó esetben a nem olyan jók, rosszabb esetben a rosszak közé. A jók között lenni kiváltság, a rosszak között lenni megbélyegzettség.
„Én nem vagyok elég jó!”
A gyerekek egy részéből ez kiváltja a csakazértis érzést, másik részük pedig beletörődik abba, ami neki jutott. Cserébe viszont valóban egyre kevésbé jól teljesít.
Igen, az osztály bohócától elvárjuk, hogy ma is rombolja a tekintélyünket, zavarja az órát, hiszen ezt teszi már jó ideje, ismerjük. Ő pedig ennek megfelelően viselkedik. Ha már bedobozolták, legalább legyen okuk a címkézésre. Azonban nem ez lenne a legmegfelelőbb mód arra, hogy változtatásra sarkalljuk.
Tanulságos megnézni vagy olvasni Jane Elliott kísérletét, amely a rasszizmust mutatja be, ám a skatulyázáshoz is több szállal kapcsolódik. Amikor eldöntjük egy csoportról, bármilyen ismérv alapján, hogy az különb, mint a másik, komoly feszültséget indítunk el a közösség tagjai között. Azok, akik a tehetségtelenebb, rosszabb címkét kapják, nagyon hamar elkezdik így is érezni magukat, és ennek megfelelően így is teljesíteni.
A kék vagy a barna szeműek a magasabb rendűek?
Jane Elliott nem volt pszichológus, kísérlete mégis a pszichológiatörténet egyik leghíresebb vizsgálata lett. Az 1968-ban végzett kísérletet egy nappal az után végezte, hogy Martin Luther Kinget lelőtték. Az általános iskolai tanár Elliott kísérletének célja az volt, hogy tanítványai testközelből tapasztalják meg a rasszizmust.
A tanárnő egy reggel a gyerekeknek azt mondta, hogy egy tudományos feltevés szerint a kék szeműek felsőbbrendűek, és a barna szeműek butábbak. A gyerekek viselkedése azonnal megváltozott: a kék szeműek elutasítók lettek a barna szeműekkel szemben, és egy idő után kegyetlenkedni is kezdtek velük. Az ellentétet tovább fokozta, hogy a kísérletben a barna szeműeknek megkülönböztető gallért kellett viselniük, és nem játszhattak az udvaron kék szemű társaikkal.
Egy nappal később a tanítónő azt mondta, hogy tévedett, és pont fordítva van: valójában a barna szeműek a felsőbbrendűek. A barna szeműek bosszút álltak előző napi sérelmeiken. A tanítónő beszámolója szerint még a legokosabb és az osztálytársaikkal leginkább együttműködő diákok is néhány órán belül kegyetlenné váltak társaikkal szemben, és elutasítóak lettek addigi barátaikkal. A kísérlet végén a tanítónő elárulta a gyerekeknek, hogy a kísérlet célja az volt, hogy megtapasztalhassák magukban az előítéletek kialakulását.
Elliott a kísérletet 1969-ben és 1970-ben is megismételte, ma már azonban nem kapna rá engedélyt: egyrészt a megtévesztő információk miatt, másrészt hiányzott a gyerekek-szülők hozzájárulása. Azok közül, akiknek volt lehetőségük részt venni az eredeti kísérletekben, sokan a mai napig úgy vélik, hogy az életük meghatározó élménye volt.
Forrás: Origo
A gyerekek akkor teljesítenek jól, ha jól érzik magukat, ellentétben azzal a közhiedelemmel, hogy minél többször hívjuk fel a figyelmét a hibájára, annál valószínűbb, hogy kijavítja.
Az lenne a cél, hogy megismerjük a gyerekek valódi képességeit, és mindez ne merüljön ki a verbális és logikai intelligenciában és annak értékelésében.
Aki más területen tehetséges, ott kapja meg a szükséges támogatást, és ne kelljen szégyenkeznie, mert egy másik tehetség-területen nem nyújt kiemelkedőt. A kifejezetten tehetséges gyerekek is legfeljebb két-három intelligencia területén tudnak kiemelkedően teljesíteni, holott 8 intelligenciáról beszélhetünk Howard Gardner többszörös intelligencia elmélete szerint.
Érdemes lenne arra fókuszálni, amiben a gyerekek jól teljesítenek, hogy ezzel is megtartsuk a lelkesedésüket, hogy még jobbá váljanak, más területen is.
Remek példa erre a Rosenthal-Jacobson tanulmány, amely később Pygmailon hatásként került a szakirodalomba. Tulajdonképpen az önbeteljesítő jóslatot vizsgálták, iskolai körülmények között. A gyerekek egy csoportjával szemben olyan elvárásokat támasztottak és úgy viselkedtek, mint akik jobb képességűek. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy azok a gyerekek, akikkel úgy bánnak, mint akik többre képesek, valóban nagyobb teljesítményt nyújtanak. Megéri tehát megkeresni az a területet, ahol pozitív megerősítéssel segíthetjük a gyerekeket, mert ennek hosszú távon is pozitív hatásai vannak.
