A megnyesett fa kizöldül

Igazgató Úr alapítója a Tatai Református Gimnáziumnak. Az iskolát, a tatai „Refi”-t bizonyára szeretik a diákok és a tanárok is, legalábbis erről árulkodnak az iskola honlapján található képes krónikák és a diákok ugyanitt megjelent írásai. Mitől vonzó a „Refi”?

Karácsony Sándorral vallom, hogy rossz iskola az, amelyik mindent megtilt, s még rosszabb az, amelyik mindent megenged. A jó iskola (és a jó család?) pontosan kicövekeli a „pálya” határait, megfogalmazza a „játékszabályokat”, és leáll a gyerekkel „birkózni”. Miközben a határok és a játékszabályok betartására gondosan ügyelve mérkőznek egymással, kialakulhatnak a növendékben azok az ösztönzések és fékek, amelyek ahhoz kellenek, hogy felnőttként helyesen álljanak meg a saját lábukon.

A jó iskolához egyetértő, lelkes és szakszerű tanári, illetve felnőtt közösség kell. Hogyan sikerült ezt megteremteni?

Az ember csak belülről formálható. Hiteles emberek által, hiteles tananyaggal, a fiatalok számára érdekes és érthető nyelven közvetítve. A „régiek” szerint, ha jó iskolát akarsz, akkor mindenekelőtt legyenek jó tanáraid. A jó tanár ugyanis mágnesként vonzza magához a jó diákot. Amikor 66 évesen felkérést kaptam arra, hogy Tatán megszervezzem a pápai anyaiskola tagozatát, első gondom a tanárok kiválasztása volt.

Olyan kollégákért imádkoztam és kutattam, akik nem „csupán” szakmailag kiválók, hanem emberileg-erkölcsileg is feddhetetlenek, egyházuk iránt elkötelezettek vagy legalább őszintén nyitottak. Ha lehetett, kértem tőlük, hogy tanítás közben is megfigyelhessem őket, s beszéltem kollégáikkal, egykori tanítványaikkal és azok szüleivel is. A 15 fős Igazgatótanács is meghallgatta egyenként mindegyiküket. Egyéves próbaidő után a legjobbakkal szerződtünk véglegesen.

Manapság számos középiskola létéért küzd, mert egyre kevesebb a gyerek. Hogyan tudtak a kiváló Eötvös József Gimnázium és négy másik tatai középiskola mellett egyáltalán az iskola alapításához és fenntartásához elegendő diákot toborozni?

Igényes pedagógiai programunkhoz az ezzel járó munkát és terheket vállaló diákokat vártunk. Toborzó körlevelünket több ezer példányban elküldtük a környék valamennyi általános iskolájába, a református, evangélikus és római katolikus egyházközséghez, sőt közvetlenül ismerős és ismeretlen nyolcadikosokat nevelő családokhoz is. Elmentünk minden olyan nyolcadikos szülői értekezletre, ahová meghívtak. Mi is összehívtuk az érdeklődő szülőket, és előzetes szándéknyilatkozatot kértünk azoktól, akikben fölmerült, hogy hozzánk is jelentkeznek.

Nyíltan megmondtuk, illetve megírtuk, hogy keresztyén és nemzeti értékeket közvetítő, igényes iskolát szeretnénk létrehozni, amely nevelésben többet kíván adni diákjainak, és többet is követel, mint egy átlagos iskola. Aki hozzánk szeretne járni, annak esküt kell tennie és aláírni egy nyilatkozatot, amelyben elfogadja az iskola szigorú házirendjét, és vállalja annak maradéktalan betartását.

Nem csupán a dohányzás tilalmát, az alkohol és más kábítószerek távoltartását, fogyasztásának tilalmát, hanem azt is, hogy tilos a káromkodás, a trágár beszéd, a verekedés, a diáktársak megalázása, s hogy „a jó gazda gondosságával” kell vigyázni az épületeinkre és berendezéseinkre. Hogy kötelező minden, az iskolában megjelenő felnőttet (szülőt, takarítónőt is) hangosan köszönteni, az iskola emblémájával és a diák nevével ellátott iskolaköpenyt hordani, heti 2 órában a diák vallásának megfelelő hit- és erkölcstant tanulni, vasárnaponként istentiszteletre vagy misére menni.

Az Ön hasonlatához visszakanyarodva a gyermek számára ezek a játékszabályok, ez a „szorító”, amelyben a birkózás folyik. Mik a „játékszabályok” a tantestület számára?

Az iskolát légköre teszi keresztyénné, nem az, hogy hitoktatás folyik benne, és néha beviszik a Bibliát is az órára. Az, ahogyan beszélnek a tanárok egymással vagy egymásról (akár egymás háta mögött), s ahogyan megszervezik diákjaik munkáját, ellenőrzését, szabadidejét.

Megköveteljük, hogy a diák tisztelje az iskola közösségi rendjét, tanárait és diáktársait, de ugyanezt a tiszteletet mi is megadjuk neki. Tiszteljük benne az embert, a leendő kollégát, mérnököt, szakmunkást, szülőt, Krisztusban testvérünket. A szovjet Makarenkó álláspontját, miszerint „követelek, mert tisztellek” érvényesnek tarjuk ma is.

Gazdálkodunk a tanulók sokféle tehetségével, és megtanítjuk a diákokat arra, hogy ők maguk is gazdálkodjanak a tehetségükkel. Valljuk, hogy a tehetség nem érdem, hanem ajándék, ami azonban kötelez. Bennünket, tanárokat arra, hogy felkutassuk és segítsük kibontakozni a növendékeinkben szunnyadó tehetségeket, a diákokat pedig arra, hogy hozzák ki magukból a lehető legtöbbet, és segítsék azokat, akiknek kevesebb ajándék jutott.

Megmondtam őszintén a kollégáimnak, hogy nem tudok minden túlórát, helyettesítést kifizetni, hanem csak kb. minden harmadikat. Mégis kérem őket, hogy erejük, idejük szerinti maximumban foglalkozzanak egy-egy tehetséges diákkal, vagy a lemaradókkal. A többség megértette. Azt is, hogy az osztályfőnököktől elvárom a családlátogatást. A családos tanároktól csak a helybélieket (kb. 18-20 fő), a többiektől lehetőleg mindegyiket.

A tanáraink rendszeresen látogatják egymás óráit. Így jobban megismerik egymás munkáját is, sőt, sok esetben saját diákjaikat is.

Emellett szerveznek közös kirándulásokat, névnapköszöntőt, tanévzáró és karácsonyi puncspartit és tanévzáró gulyásfőzést, úgyhogy mi felnőttek is sokat vagyunk együtt a szorosan vett munkaértekezleteken kívül is.

Az iskola honlapja sokat elárul a tanórán kívüli gazdag diákéletről is.

A jó diákközösség kialakítása már az úgynevezett „nyílt napokon” kezdődik, amikor nyilvános a reggeli áhítat, nyitott ajtók mellett folyik a tanítás, be lehet nézni minden zugba, szabadon lehet beszélgetni a tanárokkal, diákokkal, takarítónőkkel is. A beiratkozók nyárra már kapnak feladatot. Vagy településük egy-egy intézményének, épületének történetét kell kidolgozniuk, de még szívesebben vesszük, ha a nagyszüleikkel meséltetik el családjaik történetét, és azt írják le fényképekkel kiegészítve.

Az írásbeli és a szóbeli „vizsgán” is sok a felsőbb éves segítő, a tanévet előkészítő ún. „csendes” napokon az új diákok kötetlen formában, sok játékkal, énekkel, vetélkedővel ismerkednek egymással, leendő tanáraikkal, a házirenddel, a helyi hagyományokkal.

Minden osztály évente több egynapos kirándulást tesz (gyalogtúra a közeli Vértesben vagy Gerecsében; Budapesten) van színházlátogatás, tábortűz, hadijáték, Ki mit tud?, táncház, házi labdarúgótorna (hajnalonként diákok szervezésében, hatalmas drukkoló táborral), asztalitenisz, kézilabda- és sakkbajnokság, közös ifjúsági énekek zongora- és gitárkísérettel – spontán összeverődve az „aulában” péntekenként a nagyszünetben. A 3-4 napos barangolások tavasszal távolabbi hegyekbe vezetnek, a 11. évfolyam végén a Magas Tátrába vagy Erdélybe.

Igényesek, bensőségesek, felemelők az iskolai ünnepélyeink is. Hónapokig készül egy-egy osztály arra az ünnepi műsorra, amelyet tanárával együtt vállalt.

Minden reggel 7.43-tól 7.53-ig áhítat van a 300 méterre levő református templomban. Majdnem mindenki ott van, a tanárok zöme is. Hatalmas közösségformáló ereje van annak, hogy naponta 10-12 percre együtt vagyunk mind a háromszázan. Ilyenkor együtt énekelünk, imádkozunk, és el lehet mondani az egész iskolának szóló hirdetéseket. Az áhítatot minden nap más tartja, részt vesznek ebben a környék református és evangélikus lelkészei, katolikus plébánosai, az iskola különböző felekezetű tanárai s maguk a diákok is. Színvonalasak, érdekesek ezek a tízpercek. Olykor vetítéssel, pantomimmal, gitárkísérettel, zenehallgatással, dramatizálással. A névtelen közvélemény-kutatások szerint csaknem minden diák szívesen jön áhítatra.

Úgy hírlik, a készülő közoktatási törvény kötelezővé teszi a „közösségi szolgálatot” a diákok számára. Fog-e ez változást jelenteni az iskola programjában?

Elég szomorú, ha az ilyesmit a közoktatási törvényben kell előírni. De talán azért nem árt, hogy azok is megtapasztalhassák az adás, a segítés örömét, akik maguktól nem vállalkoznának ilyesmire.

A mi iskolánkban a társadalmi munka az iskolai élet megszokott része. Tanárok, szülők, diákok egyaránt természetesnek veszik, hogy különféle feladatokat vállalnak a közösség szolgálatában. Amikor például néhány éve az iskolánk új, 8 tantermes épülettel bővült, a helyén álló földszintes épületeket a szülők, tanárok és diákok sok száz órányi „társadalmi” munkával bontották le. A Szülői Tanács minden évben jótékonysági farsangi bált rendez. Bevétele 500 ezer forint körül van, ezzel segítjük a hátrányos helyzetű diákok kirándulását, felszereléseinek vásárlását.

A diákok sokféle iskolán kívüli szolgálatban is részt vesznek. Például az 56-os forradalom 50. évfordulójára 50, Tata és Tóváros egyesítésének 70. évfordulójára 70 fát ültettünk. Ősszel, amikor leeresztették a Nagy-tót, 60 nagy nylonzsák szemetet szedtünk össze a szabaddá vált mederből. Húsvét előtt részt veszünk a templom és környékének takarításában, de ott voltak diákjaink az árvíz idején Dunaalmáson a homokzsákok töltésénél, meg a Komáromi utcai tűz után a holmik rámolásánál. Egy-egy csoportunk rendszeresen elmegy együtt játszani és sokszor segíteni is a Dunaalmási Református Szeretetotthon fogyatékos fiataljai közé. Karácsonykor és más ünnepek előtt diákjaink műsort adnak a kórházban, az öregotthonokban, bábcsoportunk az óvodákban. A színjátszó körünk évente egy-egy nagyobb darabot 8-10 alkalommal előad a környező falvakban, városokban is.

Mindez úgy hangzik, mintha az iskolát elkerülné a „korszellem”: a drog-diszkó-alkohol probléma.

Az iskolában nagy valószínűséggel egyáltalán nincs cigaretta, alkohol-, illetve drogfogyasztás, verekedés, káromkodás. Egy-egy elkapott trágár kifejezésért is azonnal osztályfőnöki figyelmeztető vagy intő jár. Évente 2-3 diákunk elmegy magától másik iskolába, mert nem tudja vállalni a fokozott követelményeket, s a 6 év alatt 3 diákot el kellett tanácsolnunk. Ameddig lehet, próbálunk megvédeni minden tanulót, de ha nem megy, akkor tőle kell megvédenünk a többieket.

Sajnos a hétvégeken nem tudunk felelni a diákjainkért. Hétfőnként több diákon látszik, hogy nincs kellően kipihenve. Mi is tapasztaljuk, hogy a legtöbb családban ma a gyerek diktál. Némelyikük – szülői támogatással – ezt az iskolában is megkísérli. Természetesen meghallgatjuk a szülők és a diákok véleményét, javaslatait. Indokolt esetben figyelembe is vesszük azokat. A döntés jogáról és felelősségéről azonban nem mondhatunk le. Illyés Gyulától hallottam: „Ne azt add a fiadnak, amit kér, hanem azt, amit kérnie kellene”. Olykor közelharcot kell vívnunk velük. És nem mondhatjuk, hogy a hozzánk járó gyerekek és szüleik mindnyájan hitben élnek.

Ön szerint lehet-e hasonlóan jó közösséget építeni állami iskolában is?

Valószínűleg az állami-önkormányzati iskolák jelentős részében is sokkal többet lehetne tenni, mint a mai valóság. Nekünk azonban könnyebb. Archimédesz állítólag azt mondta, hogy „adjatok egy szilárd pontot a Földön kívül, és én csigasorokkal kiemelem a Földet a helyéből”. Nekünk, hívő embereknek van ilyen biztos pontunk.

Az iskola honlapja itt található.