Interjú Pokorni Zoltánnal - 2. rész

Kölöknet: Mire számítsanak a szülők a következő tanévben, 2012 szeptemberétől? Mit jelenthet számukra az iskolák államosítása?

Pokorni Zoltán: Őszintén szólva nem tudjuk. A verzió: nem történik semmi, csak más lesz a főnöke ugyanannak a hivatalnoknak, aki eddig is irányította, mondjuk a Hegyvidék iskoláit. B verzió: részben pénzügyi okok miatt alapvetően megváltozik ezeknek az iskoláknak a finanszírozása és érdemi változást érzékelnek a szülők. Egy kistelepülésen ez a változás pozitív lesz, mert a kistelepülések eddig nagyon kevés forrással rendelkeztek, hogy a normatívát kiegészítsék.

Egy nagyobb városban, ahol ezek a források rendelkezésre álltak és a normatíváknál jóval többet is fordítottak az iskolákra, óvodákra, ez a változás inkább negatív lesz, mert kevesebb pénzük lesz. És nem lesz úszásoktatás elsőtől, nem lesz plusz angol óra finanszírozva, csoportbontás a nagyvárosi iskolákban, mert a nagyvárosi iskolák által eddig fizetett átlag fölötti forrást az átlagos finanszírozás nem fogja biztosítani. Ezek remélem, hogy nem lesznek fájdalmas és látványos visszalépések, de a csoportbontásra, speciális külön foglalkoztatásokra, fejlesztő pedagógusra, logopédusra szánt keret csökkenhet.

Nagy kérdés, hogy az új irányítási rendszer kialakít-e belső irányítási normákat, vagy pedig kijárásos, kézi vezérléses alapon működik, de mindenképpen jóval lassabban reagál, mint egy közelebb lévő iskolafenntartó önkormányzat. Nagy kérdés, hogy mennyiben tudja az egyenlőtlenségeket, a meglévő különbségeket kezelni és milyen mérhető célkitűzéseket fogalmaz meg. Elvileg persze ott van a lehetőség, hogy az egységes állami fenntartás a nagy színvonalbeli infrastrukturális különbségeket képes kezelni. De csak ha akarja, ha van rá pénze, ha vannak normái, ha vannak mércéi és ezt számon is kéri önmagán.

Hol lesz a szülőnek ebbe beleszólása?

Ebbe nincsen, vagy legalábbis nem látjuk. Nyilván megtalálja ennek a formáját, mert a szülő komoly erő. Ez a modell abból indul ki, hogy a szülő megválasztja négyévente azt a politikai erőt, akire rábízza ennek a bölcs működtetését, ám direkt módon mint állampolgár nem orientál, nem választ, nem dönt, egyedi döntéseivel nem épít struktúrát.

A kormánypárti politikusok egy része egy etatista kapacitásgazdálkodás logikájából nézi a közoktatási rendszert, ezt fedi le a sokat hangoztatott közszolgáltatás, de a mélyén valóban van egy alapdilemma, hogy kié a gyerek. A szülőé vagy az államé? És ki dönt arról, hogy milyen kapacitásokat hozunk létre közpénzből? Az állam tervezői logikája mondja meg, hogy ezentúl a gyerekek 25 százaléka jár gimnáziumba, 25 százaléka szakközépiskolába és 50 százaléka lesz szakmunkás, vagy pedig a szülők értékválasztása, ambíciói, vágyai szabják meg, hogy ezek az arányok hogy néznek ki? Látjuk, hogy a szabad iskolaválasztással (aminek sok hátulütője is van) élő szülők ezeket az arányokat az elmúlt két évtizedben átrajzolták és radikálisan nőtt az érettségivel záródó képzési formák iránti igény és nőtt ezek kapacitása. Az állampolgárok ezt akarják, erre vágynak. A munkaerőpiac pedig hajlandó megfizetni az ezzel járó plusz pénzt.

Ezzel szemben van egy másik logika, miszerint az állampolgárok rosszul látják, én tudom jól, a tervező állam. Ez két államkép és két társadalomkép. Nem állítom, hogy az egyik a sötét ördög, másik pedig a fehér angyal. A kérdés, hogy működik-e vagy sem, és ha működik, akkor milyen hatása van a működésének. Ebben van köztünk elég erős vita, a kormánypártok között. A mai törvényi változásokban - nem egyedüliként, de erősen - ott van ez a kapacitásgazdálkodással élő, a mindenható államban hívő meggyőződés is.

Térjünk ki itt egy kicsit az alternatív és magániskolákra, hiszen ez kivonulási lehetőség a szülők számára. Kérdés mi lesz ezekkel az iskolákkal?

Három problémájuk van. Egyik a tartalom, a tantervi szabályozás. A törvényalkotás során olyan kategóriák jöttek létre, amik lehetővé teszik speciális metódusú, tantervű, hitvallású iskolák működését. Jobb lenne persze, ha ez jog lenne és nem adomány.

A másik bökkenő az, hogy módja lesz-e rá, lesz-e rá pénze. Egyelőre rejtélyes a törvénynek a finanszírozási része, hogy vajon a központi bérfinanszírozás mellett az állam az általa nem tulajdonolt egyházi és magánkézben lévő alapítványi iskoláknak milyen finanszírozást ad. Ha a bért mindenütt finanszírozza, akkor ezt azzal a kötöttséggel teszi-e, hogy ezt bérre kell fordítani, vagy ezt kvázi normatív finanszírozással szabad felhasználásként adja az intézménynek. Nem mindegy, mert ha szabadon felhasználható pénzként adja, akkor akár javulhat is az alapítványi iskolák helyzete, ha bérre kell fordítani, akkor bajban vannak. Furcsa módon több pénzt kapnak, de mégis bajban vannak.

Az egyházi megint más, a sajátos megállapodás rendszer miatt, ők még egy plusz kiegészítéssel kalkulálnak, amit nyilván újra kell gondolni, mert azok a technikák, amik létrejöttek, azok a gyereklétszám-alapú normatív finanszírozás fölötti átlagos önkormányzati költés kiszámításán és az ebből levezetett egyházi kiegészítő támogatás megállapításából születtek. Ezek egy új rendben nem használható tapasztalatok. Azt sem látjuk még, hogy az az elvi lehetőség, hogy egy önkormányzat, ha akarja, továbbra is működtetőként fönntarthatja az iskoláját, ez mit jelent. Az államnak az a szándéka, hogy az iskolák többségét maga tartja fenn, az ehhez szükséges forrásokat az önkormányzati rendszerből kivonja. Ez olyan radikálisan csökkenti a nagy iskolafenntartó önkormányzatok forrásait, hogy neki nemhogy az iskola fenntartására nem lesz további pénze, hanem még az önkormányzatnál maradó feladatok alól is kihúzza a forrást.

Ad a szegénynek és elveszi a gazdagtól. Ez messziről nézve igazságos és méltányos gondolat. De közelről nézve azt látjuk, hogy az iskolafenntartó önkormányzatoktól több pénzt fog elvonni, mint amennyivel eddig ők az önkormányzatot kiegészítették, mert a kistelepülések eddig oda nem adott támogatását is finanszírozni kell. Még ennek a mértékét, hatását sem látjuk. S látni kell azt is, hogy a gyerekek többsége a nagy önkormányzatok iskoláiba jár, azaz többen lehetnek a vesztesek majd, mint azok, akik jobb helyzetbe kerülnek. Ez ma nyitott kérdés, nem kizárt, hogy egy olyan ponton alakul ki végül a költségvetési törvény szövege, ami működőképes állapotba hozza a magániskolákat, de ez egyáltalán nem garantált.

A harmadik pont az egyéb adminisztratív feltételek. Nem látjuk, hogy hogyan fog beleférni az állami tanárképzés rendszerébe például a speciális Waldorf tanárképzés. Nyilvánvalóan egy ellenőrzöttebb és ezért merevebb előírás rendszerrel néznek szembe az iskolák, ahol néhol van értelme ennek a nagyobb rendnek, néhol pedig ez értelmetlenül beleakad a sajátosan működő alternatív vagy egyházi iskolák gyakorlatába, amivel nem tud mit kezdeni. Nem látjuk például, hogy az epochális oktatást hogyan rendezi majd a tanügyigazgatás, az ellenőrzés.

Mi lesz a kifejezetten hátránykiegyenlítő speciális alternatív iskolákkal, akiknek nincs fizetőképes kereslete?

Jó esetben az történik, ami a fővárosban történt. A főváros új vezetése is nagy gyanakvással szemlélte ezt a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű gyerekeket ellátó alapítványi iskolai hálózatot, különösképpen azt, hogy miért kapnak ők havi 40 ezer forint plusz pénzt, és mire fordítják azt. Ezt egyből lehúzták a felére, hogy elég lesz annyi is. Sikerült elérnem, hogy ellenőrizzük, nézzük meg, hogy mire költik, illetve nézzük meg az alternatíváját is, hogy ha nincs ilyen, akkor egyébként az önkormányzat által kötelezően ellátandó feladatot az önkormányzat milyen módon tudná ellátni. Azt láttuk, hogy az a legdrágább megoldás, mert sok tízmilliárdért kéne felépíteni, létrehozni nagy önkormányzati speciális intézményeket, ami több év és mérhetetlen mennyiségű pénz, tehát ezt ne. A másik, hogy ez a finom, személyre szabott kis intézményeket működtető alapítványi iskolai háló racionális-e, tisztességes-e a működése. Ezt ellenőrizte rászoruló gyerekenként a főváros új oktatási irányítása és azt láttuk, hogy korrekten működnek és visszakapták ezt a pénzt.
2013-tól ez a feladat is az állam kezébe kerül, nagy feladat, hogy ez a vesszőfutás ne induljon el még egyszer egy év múlva a fenntartó bizalmatlansága miatt.

Mind a három oktatási törvény esetében nemmel szavazott. A törvények mégis csont nélkül átmentek. Kudarcnak éli ezt meg?

Igen. … Azzal együtt, hogy soha nem tudjuk, hogy egy kudarc mire jó. Nem személy szerint, hanem azt gondolom, hogy a közoktatási struktúra, fenntartási struktúra nem fog így maradni, ez változni fog. A valóság előbb-utóbb kikényszeríti a racionálisabb rendszert. Ebben a vitában sokszor elmondtuk, hogy az sem volt racionális, hogy 3200 szuverén önkormányzathoz van telepítve a feladat, kicsi az üzemméret, kicsi a hatékonyság, a hozzáértés. Lehet, hogy ez a kerülőút volt az ára, hogy megfelelő üzemméretű oktatási körzetek jöjjenek létre. Nem tudom, mi a megfelelő, de biztos, hogy az 1500 fő az nem. Lehet, hogy nem kell 200ezreseknek lenniük, valahol a kettő között, ahol már van elég tudás, van elég forrás ahhoz, hogy azt a bizonyos spontán szegregációt, ami működik, a szülők választásához képest a fenntartó ellensúlyozni tudja pénzzel és egyéb eszközökkel, kultúrával. Mert ezt a 3200 önkormányzathoz telepített oktatási feladattal nem volt képes megtenni.

Lehet azon ábrándozni, hogy milyen jó lett volna racionalizálni ezt a problémát és intellektuálisan megalkotni a választ. Láthatóan nem ezt csináljuk, hanem nagy kilengésekkel keressük az optimális megoldást. De kétségtelen, hogy ez a törvény kilendítette az elmúlt 20 év rutinjából az iskolafenntartás kérdését, túl is lendítette az általam elfogadható határon, de lehet, hogy aránylag gyorsan beáll ez néhány év múlva a megfelelő pontra. Nem tudhatjuk, hogy egy kudarc mire jó.

Köszönöm az interjút.