Interjú Pokorni Zoltánnal

Kölöknet: Jelent-e valamilyen változást a mindennapokban az elfogadott új köznevelési törvény, különösen az egész napos iskola lehetősége az általános iskolás gyerekek szülei számára?

Pokorni Zoltán: Az egész napos iskola gondolatát évek óta propagálja a FIDESZ néhány oktatáspolitikusa, Sió László, valamint jó magam is. Az előkészítő szakaszban erről beszéltünk az államtitkár asszonnyal is, aki eleinte meglehetős távolságtartással kezelte, aztán meglepődve tapasztaltuk, hogy egy meglepő fordulattal mindenki számára kötelezővé tette. Ez az oktatáspolitikusokat rendre elragadó reflex részben érthető, mert nagyon rövid a rendelkezésére álló idő és valójában nagyon kevés eszköze van arra, hogy a valóságra hasson. Ilyenkor majdhogynem mindenkit megkísért a paragrafusba vetett hit illékony hatalma: írjuk elő, tegyük kötelezővé, vezessük be.

Azért beszélek erről így, mert én is betege voltam ennek a szenvedélynek és az ember részben a saját, részben a mások példáján jön rá, hogy egy program, ha nem szánunk rá időt, ha nem teszünk mögé tudást, pénzt, fejlesztő munkát, akkor általában végre nem hajtott oktatáspolitikai deklaráció marad. Ma már úgy gondolom, hogy így biztosan nem tudunk hatni a valóságra. Ezért tartom fontos eredménynek azt, hogy az egész napos iskolát nem írtuk elő kötelező jelleggel, hanem - mint egy fontos és lehetséges képzési formát - beemeltük a törvénybe.

Miért fontos az egész napos iskola?

Miért ilyen értékes jószág ez és miért hiszünk benne? Egyrészt látjuk, hogy fontos fejlesztési iránnyá vált Németországban, Angliában, Franciaországban és más, számunkra modell értékű fejlesztéseket végző országokban.

Látjuk a saját gondjainkat is, azt hogy a magyar oktatás rendkívül szelektív, nagyon kevéssé, sőt egyáltalán nem képes a szociokulturális hátrányokat ellensúlyozni, azokat inkább újra örökíti, néha fokozza is. Ennek az egyik oka, hogy kevés időt finanszírozunk a gyerekeink számára, kevés közismereti órát adunk a gyerekeknek. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar gyerekek nem tanulnak annyit, mint egy német, vagy amerikai, hanem hogy ezt nem a közösség finanszírozza, hanem a művészeti képzést, nyelvi képzést, sportot a szülők direkt módon vásárolják meg a képzési piacon a saját pénzükből. Erre egy majdhogynem hungarikumnak számító iskolahálózat épült ki, a művészeti iskolák rendszere, amit egyfelől büszkeséggel emleget különösen a zeneoktatás, másrészt szomorú bizonyítéka annak, hogy az egységes iskola, vagy a közpénzből finanszírozott általános iskola ezt nem képes a saját keretein belül megoldani.

A másik ok, ami ebbe az irányba mozdít minket, hogy a magyar oktatásügy régóta küszködik azzal, hogy mérhetetlen mennyiségű információt nagyon rövid idő alatt akar letuszkolni a gyerekek torkán. Ez a legkiválóbbak esetében még úgy, ahogy megy. Az átlagos, vagy az átlagnál valamivel gyengébb gyerekeknél pedig ez a szándék kudarcot vall.

A harmadik ok, hogy nagyon kevéssé tudott gyökeret verni a magyar oktatás mindennapjaiban az egyéni megközelítés, a személyre szabott figyelem, a differenciált oktatási formák. Nagyon erős a magyar a pedagógiai hagyományban az az illúzió, hogy a gyerekeket teljesítmény alapon különböző csoportokba osztva, frontálisan blokkokként képezzük, okítjuk.

Ezekre a problémákra nyújt megoldást az egész napos iskola mint iskolaszervezési forma, ami lazítani tudja az iskolaszervezés hagyományos kereteit, szét tudja húzni, oldani tudja a délelőtti tanórák merev, feszes rendjét. Időt ad a gyerekeknek és a tanároknak arra, hogy gyakoroljanak, ismételjenek. Lehetőséget ad a pedagógusoknak, hogy csoportmunkában végeztessenek feladatot, egyéni képzési utakat vázoljanak a gyerekeink számára, hogy a közismereti órák, művészeti elfoglaltságok, a sport és gyakorlás lazább rendjével emberibbé tegyék az iskolai menetet. Ez lehetőséget nyújt arra is, hogy azoknak a gyerekeknek is biztosítsuk a sport és művészeti foglalkozásokat, akiknek a szülei nem tudják ezt beszerezni a képzési piacon, mert nincs rá pénzük. Talán lehetőséget nyújt arra is, hogy megajándékozza a gyerekeinket a közös cselekvés általában örömteli formáival, hogy közösséggé szerveződve átéljék annak minden tanulságos és hasznos élményét és tapasztalatát.

Van-e olyan konkrét elképzelés, hogy az egész napos iskola keretében milyen programokat lehet csinálni és ehhez milyen támogatást kap az iskola?

Több formája létezik az egész napos, a közösségi iskolának, de ennek nincs leírása egyelőre. Fontos, hogy ne egyben definiáljuk az egész napos iskolát, hanem kisebb elemeket, nevelési programcsomagokat határozzunk meg, amiket egy iskola választhat. Az egyik művészeti képzéssel, a másik sporttal, a harmadik pedig, mondjuk közösségi munkára neveléssel akar foglalkozni. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy ezt egy lehetőségként, egy fejlesztési irányként tartalmazza törvény, és ne egy 2013-ban bevezetendő parancsként. Mert ezt kiépíteni és lépésről lépésre meggyökereztetni az iskolák mindennapjaiban hosszú idő. Először ezeket a tartalmakat kell definiálnunk, ehhez közpénzt kell rendelni és ellenőriznünk kell ennek a megvalósulását.

Mi lenne az ideális egész napos iskola? Létezik a svájci modell, ahol délelőtt és délután is tanulnak, ebédre hazamennek. Portugáliában délelőtt tanulnak, délután szakkörök vannak, pl. informatika, angol, stb. A harmadik modell pedig az, ami már megvalósult az alsó tagozatban, aminek az a jelentősége, hogy a tanító egész nap együtt van az osztállyal, így több időt tölt a gyerekekkel és jobban meg tudja ismerni őket.

A felső tagozat esetében az ideális valahol az első két modell között van. Az egyéb foglalkozás lehet az első óra is, nem kell, hogy feltétlenül délután legyen. A legelső óra a legnehezebb egyébként. Van olyan iskola, ahol a 9 és 11 óra közötti idősávba igyekeznek a legnehezebb, legabsztraktabb intellektuális tevékenységeket igénylő tárgyakat tenni. Elé pedig inkább egy összerázó, közösségi formákat megengedő művészeti, zenei vagy képzőművészeti foglalkozást tesznek. Az alsó tagozat vonatkozásában több jó gyakorlatot is ismerünk, ahol érvényesülnek azok az elvek – a tanítási órák egész napra történő széthúzása, a differenciált fejlesztés – amelyeket fontosnak tartunk.

Akkor az egész napos iskola gondolata átformálja a kerettanterveket is?

Az lenne a jó, ha kiegészítené, de nem nagyon látom a késztetést ebbe az irányba. Igyekszünk ezt képviselni a NAT kerettantervek munkálatai során, de magától az államtitkárságtól ez a fajta megközelítés egyelőre távol áll. Kulcskérdésnek azt látom, hogy kisebb téglánként próbáljuk megfogni, hogy mik azok az elemek, amiket meghatározunk, mik az elérendő céljaink, követelményeink, erre mennyi pénzt vagyunk hajlandók pluszban adni az intézményeknek és nyilvánvalóan ezt próbáljuk az erre vállalkozó iskolák esetében a megvalósulás során ellenőrizni. Ennek nem kell egyből az egész napot átformálnia, egyelőre egészítse csak ki a hagyományos tantárgyi szerkezetet és engedjük meg azt, hogy egy-két-három-négy elemet is választhasson egy iskola, és akkor majd feltehetőleg az egész napját átalakítja. Ekkor válik ez majd úgymond egész napos iskolává.

Engedjünk egy hosszabb átmeneti időszakot, egy variábilisabb átmeneti zónát az iskolák számára, hogy ezek újra beépüljenek az iskolák mindennapjaiba. Részben azért is, mert nincsenek ilyen tanárok, őket fel kell készíteni, ki kell képezni, vagy vissza kell csábítani a közoktatás keretei közé, mert elmentek a művészeti iskolák fizetős világába. Lehet, hogy az első pár évben egész egyszerűen szerződést kell kötni egy művészeti alapiskolával, hogy segítsen nekünk integrálni, visszahozni ezeket a tartalmakat. Ma az egész napos iskola egyik legnagyobb ellenlábasa a művészeti iskolákban dolgozó, kenyerüket, megélhetésüket, az idősávot féltő pedagógusok, illetve tulajdonosok egy része. Hogy lesz nekik fizető kliensük, hogyha bent van négyig-ötig a gyerek az iskolában, illetve azt a képzést, amit ő ma délután ad, integráltan adja az általános közösségi iskola? Első formaként tehát velük kell szerződni.

A szülők nagy része azért tiltakozott, mert nem lesz módja különórára vinni a gyerekét.

Nem lesz szükség különórákra járatni őket. Lesz olyan iskola, ahol negyed kettőkor kiengedik a gyereket és azonnal lehet cipelni angolra, és lesz a városban olyan iskola, ahol ezt a különórát integráltan biztosítja valamennyi, nem csak a pénzzel rendelkező család számára.

Az iskola hogy lesz érdekelt ebben, ha nem kap hozzá pénzt?

Csak akkor lesz érdekelt, ha erre pénzt adunk. Attól tartottunk, hogy ezt a lehetőséget a 32 órás pedagógus munkaidőkeret terhére akarja kikényszeríteni a rendszer. Azt gondolom, hogy akkor elszúrtuk volna, és az egész napos iskola lehetősége egy muszáj-napközivé silányult volna. Ez akkor lesz valóban értékes fejlesztési irány, hogyha plusz pénzzel plusz tevékenységként finanszírozzuk.

Honnan lesznek ehhez pedagógusok, módszerek?

Ez a tudás az intézmények egy részében ma is megvan, s nem csak az úgynevezett alternatív iskolákban, hanem önkormányzati intézményekben is, illetve a nemzetközi tapasztalat alapján számos intézetben. Ez a tudás megszerezhető és terjeszthető. Nagyon lassan lehet rendszerré építeni, több év alatt.

Két formánk van erre, egyrészt a pedagógus továbbképzésünk, ahol ezt meg tudjuk ragadni. Olyan iskola vállalkozzon és igényeljen nevelési programcsomagot és támogatást, ahol az ezt végző pedagógusok ilyen továbbképzésben részt vettek. Másik forma: a fiatal tanárok kiképzése. Aggódom, mert ez a pedagógusképzési rendszer, amit most a törvény fő vonalaiban leírt, megengedi, hogy - mint tíz évvel ezelőtt - kis elszigetelt tanárképző főiskolák provinciális világában képezzünk újból pedagógusokat.

Térjünk át egy másik, a szülőket borzoló témára, a nyelvoktatásra és a nyelvi előkészítő év feltételeire, az eltúlzott elvárásokra, amelyek még a legjobb iskolákat is hátrányosan érintik. A nyelvi előkészítő év feltétele, hogy első nyelvből a tanulók 90, második nyelvből 70 százalékuk legalább középfokú nyelvvizsgát vagy azzal egyenértékű érettségit tegyen, ami a pedagógusok szerint tarthatatlan elvárás. Mi ennek a célja?

A közoktatás keretén belül zajló idegennyelv-oktatással tényleg sok gond van. Új formák jöttek elő az elmúlt évtizedekben. Az egyik nagyon figyelemreméltó forma a nyelvi előkészítő évfolyam, aminek a logikája az, hogy ne széthúzzuk, szétterítsük a nyelvtanulásra fordított időt, hanem hozzunk létre egy koncentrált időszakot, amikor „felszáll a repülő”. Teljesen felesleges 5 km hosszan 40 km/h-val húzni egy Boeinget, az soha nem fog felszállni. De ha egy km-en keresztül 200 km/h-val megy, akkor repül.

Ezt nem tudta megcsinálni a nyelvi előkészítő évfolyam indításával az oktatási kormányzat, mert elvenni a nyelvoktatásra szánt időt az alacsonyabb évfolyamoktól és sűríteni valahol a kilencedik évfolyam táján, ez konfliktust okozott volna. Egy aránylag drága megoldással vágta át ezt a gordiuszi csomót, egy plusz évfolyammal. Lehet azt mondani, hogy ez túl sokba kerül, de akkor viszont azt kell megnézni, hogy el lehet-e venni elsőből, másodikból, harmadikból a mondókákat, angol nyelvű énekeket. Nyilván ennek is van haszna, amikor fülbe mászik egy nyelv szintaxisa, dallama. Némi haszna ennek is van, de korántsem annyi, mint hogyha ezt összesűrítve egy évfolyamban adjuk. Lehetett volna ebbe az irányba is menni, de nem ez történt. Azért sem, mert nem mérte meg a döntése előtt az oktatási kormányzat ezeknek a hatékonyságát, sem a kéttannyelvű általános iskolák, sem a kéttannyelvű gimnáziumok, sem pedig a nyelvi előkészítő évfolyamok tapasztalatát.

A jelenlegi kormányzat a nyelvtanulást egyfelől tiszteletreméltóan elszánt, másfelől pedig értelmetlenül magas követelményhez kötötte. Arról nem beszélve, hogy ezek nem egzakt mutatók, mert a tudásnál mindig a honnan hova jut a tanár a gyerekkel kérdést kell feltenni, és nem azt, hogy abszolút értelemben hányan szereznek nyelvvizsgát, vagy idegen nyelvből hányan tudnak leérettségizni, vagy a célnyelven hányan érettségiznek le matematikából. A nyelvi előkészítő évfolyamokat indító iskoláknál valóban volt pár olyan, aki láthatóan nem tudta ezt a munkát jól elvégezni, de nem szántak rá elég energiát, hogy ezt megnézzék, azonosítsák az okokat, hogy mi a probléma, miért nem tudták ezt elvégezni, hogyan lehetne korrigálni, javítani. Ehelyett generálisan – szubjektív megérzésekben bízva - ítéletet mondtak erről a formáról. Célravezetőbb, hasznosabb lett volna felmérni a tapasztalatokat, s nem kidobni, hanem javítani ezeket a képzési formákat.  

Kíváncsiak arra, hogy szülőként mire számíthatnak a következő tanévben, vagy arra, hogyan érintheti az alternatív iskolákat az új köznevelési törvény? Az interjú folytatásában többek között erről is kérdezzük Pokorni Zoltánt.