Hogyan tovább, magyar oktatásügy?

A magyar oktatás egyszerre küzd eredményességi, hatékonysági és méltányossági problémákkal. A magyar tanulók teljesítménye nemzetközi összehasonlításban nem kiemelkedő, ráadásul a családi háttér nálunk hat a legerősebben a teljesítményekre Európában. Az elaprózott önkormányzati irányítási rendszerben nagyfokú egyenlőtlenségek alakultak ki, ahol nagyon különböző eséllyel indulnak gyerekeink, és ezért nagy részük a munkaerőpiacon sem boldogul. Az intézmények fenntartási érdeke rendre felülírja a gyerekközpontú megközelítést. Ezeket a kedvezőtlen jelenségeket nem lehet egyik napról a másikra megfordítani, de törekedni erre kell egy hosszú távú koherens stratégia kialakításával. Az alábbi 10 dolognak mindenképpen szerepelnie kellene egy ilyen tervben.

1.) Paradox módon a közoktatást érintő legfontosabb kérdés nem oktatási jellegű. A sok és egyenlőtlen erőforrással rendelkező önkormányzat nem tudja biztosítani, hogy minden magyar állampolgár jó színvonalú közszolgáltatásokhoz - iskolához, orvoshoz - jusson.

Éppen ezért legelőször egy valódi közigazgatási reformot kellene végrehajtani, ahol nem az a lényeg, amivel most tele van a sajtó: hogy kevesebb önkormányzati képviselő legyen. Nem sok kis, sovány önkormányzatra van szükség, hanem kevesebbre, de erősebbre. Valódi centrumokra lenne szükség, ahol a város nemcsak a saját, de a környező település érdekeit is nézi, és a megválasztott önkormányzati képviselők egyaránt függnének a városi és falusi választópolgárok szavazataitól.

Jelenleg a város és falu nem partnerei egymásnak, egyre nagyobb a szakadék város és falu között. Pedig a nagyobb területi alapon szerveződő közoktatás már nagyobb lehetőséget nyújt az erőforrások okos átcsoportosítására, és egy garantált színvonal biztosítására minden állampolgár számára.

2.) El kellene gondolkozni azon, hogy mik az állam/önkormányzat feladatai a közoktatásban. Bár voltak erre kísérletek korábban, de ebben a kérdésben valahogy nem sikerült még dűlőre jutni.

Alapvető kérdés minden közszolgáltatás területén, hogy mire költjük az adófizetők pénzét és mire nem. Miután ettől a meglehetős szellemi energiát kívánó feladattól rendre megkíméljük magunkat, marad a kényelmes megoldás: állami pénzből finanszírozzunk állami intézményeket. Fel kellene hagyni az egysíkú fenntartó-centrikus finanszírozással és valódi szektorsemlegességre törekedve azt az intézményi szolgáltatót támogatni, aki a legjobb szolgáltatást nyújtja egy közfeladat ellátásában.

A lényeg, hogy bizonyos államilag meghatározott standardoknak megfeleljen, és megfelelő színvonalon lássa el az adott közfeladatot. Egy ilyen rendszerben akár pedagógusok vagy szülők is vállalkozhatnának iskolaalapításra az állam pénzén, ehhez persze kell a megfelelő kontroll is, de erről később.

3.) Az oktatás minősége leginkább azon múlik, hogy vannak-e jól képzett, felkészült és elhivatott pedagógusok. Mind a pedagógusképzés, továbbképzés további reformja - például a differenciált oktatási módszerek, az elfogadás szerepének növelése -, valamint a pedagógusok számára átlátható és vonzó, de egyben kihívásokat is nyújtó életpálya szükséges ahhoz, hogy a pedagóguspálya presztízse növekedjen.

Egy ilyen életpálya modell egyaránt jelenti a képzésbe és a szakmába kerülésnél a szűrők megjelenését, valamint a pedagógusok teljesítményen alapuló differenciált bérezését és előmenetel biztosítását. A kellően megszűrt pályakezdő pedagógusok számára viszont magasabb béreket kellene biztosítani, hogy egyre inkább a jobbakat vonzzuk erre a pályára.

4.) Ahhoz, hogy a teljesítmény-differenciálás megtörténhessen, szükséges, hogy megbízható információkkal rendelkezzünk az intézmények és pedagógusok teljesítményéről. Ehhez szükséges egy átlátható és transzparens visszacsatolási mechanizmus, aminek egyaránt része lehet:

• egy támogató tanfelügyelet felállítása és működtetése,
• egy független szakmai szövetség létrejötte, akik őrködnek a szakmai standardok felett (Angliában vagy az USA-ban, ha egy pedagógus nagyobb fizetést biztosító bérskálára szeretne kerülni, akkor ezt úgy tudja elérni, ha tanári gyakorlatát megméretteti egy ilyen, mindenki által elfogadott független szakmai testülettel. A pályázó pedagógusok teljesítményüket egy DVD-n bemutatott portfolióval és személyes bemutatóval igazolják, valamint a szövetség által feltett kérdésekre is megfelelő válaszokat kell nyújtani.)
• az intézményvezetők vezetői kompetenciáinak fejlesztése és munkáltatói jogkörének szélesítése. Ez lehetővé tenné, hogy az intézményvezetők valódi munkáltatóként működjenek, és az ingerküszöb felett tudják szankcionálni vagy jutalmazni a pedagógusokat.

5.) Nagyon fontos problémája a magyar oktatási rendszernek a szelekciós és szegregációs mechanizmusok nemzetközi összehasonlításban is igen erős működése. Ez a probléma nem pusztán társadalmi és gazdasági, de egyben pedagógiai módszertani eredetű is. Ha minden gyereket önálló egyéniségként kezelnénk, és nem alkalmaznánk állandóan a kevés erőfeszítést kívánó kliséket, akkor minden bizonnyal gyengítenénk ezt a mechanizmust. A hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás módszere tulajdonképpen egy tőről fakad, ami nem más, mint a személyre szabott pedagógia. Ezen a területen nincsenek univerzális megoldások, de jó gyakorlatok igenis léteznek.

6.) Az előző pontot folytatva, a közoktatás egyik alapfeladata, hogy az alapkészségeket és ismereteket elsajátítassa a tanulókkal. Éppen ezért a magyar közoktatás eredményessége is kiemelt terület. Túl azon, hogy ehhez is kompetens és felkészült pedagógusok szükségesek, itt is voltak olyan kezdeményezések - pl. kompetencia alapú oktatás -, amelyeket érdemes alaposan megvizsgálni, mielőtt valami teljesen újba kezdenénk, hiszen elég sok pénzt fordítottunk rájuk.

7.) Ma már a csapból is az folyik, hogy a legelső évek alapvető fontosságúak abban, hogy egy gyerek hogyan boldogul majd az iskolában és az életben. A korai nevelés intézményeit – bölcsődét és óvodát, szektorsemleges módon és akár alternatív fomájukban is – támogatni kellene. Pontosan ezen a területen vannak a magyar közoktatásnak olyan eredményei, amelyeket érdemes továbbfejleszteni, netalántán exportálni is lehetne az itt felhalmozódó tudást. Ilyen az iskola előtti nevelés, a korai fejlesztés, a gyógypedagógiai nevelés, a művészeti-zenei nevelés.

8.) A szakképzés területén nagy átalakulások folynak, létrejöttek a regionális alapon szerveződő térségi szakképző központok. Ezek hosszú távú hatása egyáltalán nem látható még, és olyan határozott stratégiai elképzelésről sem tudunk, amely a munkaerőpiachoz való kapcsolódásukkal, és az itt nagy arányban tanuló hátrányos helyzetű gyerekek sorsával foglalkozna. Talán ideje lenne ezen is elgondolkodni.

9.) A felsőoktatás területén a Bologna folyamatot - kétszintű Ba, Ma rendszer - szokás szidni. Tény és való, hogy bizonyos területeken (pl. tanárképzés) ennek átgondolása szükségesnek tűnik, mint ahogy a felsőoktatási intézményrendszer differenciálása is. Ezen a területen szintén elindultak biztató folyamatok (pl. kutatóegyetemi státusz), de a szerényebb humán és pénzügyi erőforrásokkal rendelkező felsőoktatási intézmények még nem találták meg igazán a helyüket. A felnőttoktatás, az egész életen át tartó tanulás területén lehetne szerepük, már csak azért is, mert ezek – az Unió számára egyébként oly kedves célok – ma Magyarországon inkább üres szólamoknak tűnnek.

10.) A jó kormányzás alapja az, hogy megfelelő tapasztalatokra épül. A tényekre alapozott oktatáspolitika sem lehet meg kutatás-fejlesztés nélkül. Persze nemcsak az oktatás területén fontos a kutatás, általában is eléggé elmaradnak a magyarországi K+F+I ráfordítások az európai átlagtól. Ezen a területen rengeteg tennivaló akad. Az Unió fejlesztési pénzeinek hatékony felhasználása nem nélkülözheti a fejlesztéseket megalapozó kutatásokat és a programok értékelését. Ehhez viszont nemcsak szervezeti-, hanem kutató-fejlesztő humán erőforrás is szükséges.

A Kölöknet.hu szakmai műhelye

Lannert Judit
Szekszárdi Júlia
Sinka Edit
Horváth Magdolna
Kereki Judit
Földes Petra
Peer Krisztina
Kiss Andrej
Szilágyi Diána