Együttnevelés és külön oktatás

A közoktatás egy hatalmas rendszer, és mint ilyen, nagy a tehetetlensége, nehezen mozdítható, ugyanakkor a változtatások hatását sem lehet mindig tökéletesen kiszámítani. Ahhoz azonban, hogy minél jobban tervezhetőek és bejósolhatóak legyenek a változtatások, fontos, hogy adatokra és tényekre alapozzuk a következtetéseinket. Erre figyelmeztetett megnyitójában Pálinkás József, az MTA elnöke is, amikor úgy fogalmazott, hogy tudományos állításokra van szükség, olyanokra, amelyek pontosan tükrözik azt az állapotot, melynek javítására a törvény születik.

A magyar közoktatás jelenleg súlyos eredményességi és működési problémákat mutat, vagyis nem az történik az iskolákban, ami elvárható lenne. A helyzet gyökeres és teljes megoldása sok pénzbe kerülne, olyan sokba, amennyivel Magyarország nem rendelkezik. A problémát azonban nem hagyhatjuk eszkalálódni, és – mint arra Csapó Benő professzor is felhívta a konferencián megjelentek figyelmét – a magyar közoktatás teljesítményének jelentős javításához valóban sok pénz kellene, de az nem igaz, hogy pénz nélkül nem lehet semmit sem tenni.

A PISA vizsgálat eredményei is azt mutatják, hogy egyrészt az országok közötti különbségeket csak mintegy 10%-ban magyarázhatjuk a ráfordítások nagyságával, másrészt pedig vannak olyan országok (jelesül Lengyelország és Észtország), ahol nálunk kevesebbet fordítanak az oktatásra és mégis jobb eredményeket érnek el. A nemzetközi összehasonlító vizsgálat eredményei egyértelművé tették, hogy azokban az országokban, ahol jelen van a korai szelekció (tehát fiatal korban, általában már tízévesen különböző iskolatípusba kerülnek a jó és a rosszabb tanulók), a buktatás és a tanulók elkülönített oktatása, ott általában gyengébben teljesít a közoktatási rendszer. Összességében is sikeresebbek azok az iskolarendszerek, melyek egyenlő tanulási esélyt biztosítanak minden tanulónak, függetlenül a diák társadalmi hátterétől. A társadalmi háttér szerepe a későbbi előmenetelben hazánkban különösen magas. Csapó Benő felhívta a figyelmet arra, hogy a közoktatási törvény tervezete számos ponton kutatási eredményekkel nem megalapozható irányba mutat.

Ha csak kevés pénz áll a rendelkezésünkre, akkor nagyon jól meg kell tervezni, hogy mire is fordítsuk, hol van az a terület, ahol a legnagyobb hozamot érhetünk el a ráfordítások növelésével. Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási bizottságának elnöke felszólalásában kifejtette, hogy ha nincs elég pénz, akkor hatékonyabb nem országos programokban gondolkodni, hanem például a 33 leghátrányosabb kistérségben elkezdeni a fejlesztéseket. Az oktatási szakpolitikus szerint a törvény koncepciójában megjelenő felzárkóztató osztály általános bevezetése helyett az óvodáztatást kell előrébb hozni, mert minden adat azt igazolja, hogy minél kisebb korban történik beavatkozás, annál hatékonyabb.

Két lehetőséget is elképzelhetőnek tart ehhez Pokorni Zoltán: az egyik a jelenlegi ötéves korról négyéves korra hozná előre a kötelező óvodai felvételt, a másik megoldás pedig az lehetne, ha csak a hátrányos kistérségekre koncentrálnának, ott azonban hároméves kortól járna minden kisgyermek óvodába. Az előadó a hazai integrációs politikára is reflektált, úgy vélte, csak akkor lehet ezt a problémát megoldani, ha a középosztályt érdekeltté tudják tenni, mégpedig a jó színvonalú közoktatás nyújtásával, helyben.

A korai életkorokra való fokozott figyelem fontosságát a konferencia minden felszólalója hangsúlyozta, Lannert Judit pedig egy 2008-as, a sérült csecsemők és kisgyermekek ellátását feltáró kutatás eredményeivel példázta ezt, amely számos tanulsággal szolgálhat a korai beavatkozást érintő területeken. Az oktatáskutató szorgalmazta, hogy jöjjön létre egy platform - brit mintára - a korai intervenciót igénylő gyerekek, a „különleges oktatási szükségletű” tanulók fejlesztésének működőképes gyakorlatairól, amelyeket tudományos tények is alátámasztanak. Legfontosabb problémaként azt jelezte, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási szféra összefogását igénylő kora gyermekkori intervenció területének nincs igazán gazdája. Reményét fejezte ki, hogy erre talán most több lehetőség adódik a három érintett tárcát magába foglaló Nemzeti Erőforrás Minisztériumban. Felhívta arra is a figyelmet, hogy a sikeres oktatási reformok a világ más országaiban is tényeken, adatokon alapulnak.

Csépe Valéria az MTA Közoktatási Elnöki Bizottsága elnöke a témával kapcsolatban azt fogalmazta meg, hogy a különleges oktatási szükséglet kérdése a különleges tehetség és a sajátos nevelési igény közötti skálán mozog. A gyermekek besorolására létezik nemzetközi rendszer aszerint, hogy mennyiben igényelnek speciális ellátást. Magyarországon a speciális szükséglet túlságosan kötődik a hátrányos helyzetű szociális kategóriához és a fogyatékossághoz, miközben ennél sokkal árnyaltabb a kép. A közoktatási törvénytervezetben leírt besorolás a korábbiakhoz képest közelít a nemzetközihez, mert sajátos nevelési igényűként definiálja a kiemelkedően tehetséges gyerekeket is, de nem differenciálja eléggé ezt a kategóriát. Ugyanis a koncepció alapján ebbe tartozik a már említett tehetséges gyerek mellett a fogyatékossággal élő és a hátrányos helyzetű is, ám ha egy kalap alá vesszük őket, akkor végül senki sem kapja meg a neki szükséges támogatást.

Összegezve a rendezvény talán legfontosabb tanulsága az lehet, hogy nem feltétlenül az oktatásra fordított összeg számít, hanem az, hogyan költjük azt el. És akkor költjük el a legjobban, ha a kora gyermekkorra koncentrálunk. A törvénykoncepció részletesen taglalja a hat- és nyolc évfolyamos gimnáziumok szerepét a tehetséggondozásban, azonban érdemes azon elgondolkodnunk, hogy a korai szelekcióval tehetséggondozás helyett tehetségvesztést idézhetünk elő. (Lásd ehhez kapcsolódóan a tehetséggondozás egy speciális területéről, a sportról szóló korábbi írásunkat.) Minél korábbi életszakaszban, már az iskolát megelőzően be kell avatkozni mind a hátrányos helyzetű gyerekek társadalmi integrálódása, mind a fogyatékossággal élők beilleszkedése és sérültségük csökkentése érdekében. Fontos ugyanakkor megkülönböztetni az egyes különleges bánásmódot igénylő gyerekek és tanulók szükségleteit, és az ellátórendszert, valamint a szabályozást is a sajátos igényeiknek megfelelően kell kialakítani.

A Kölöknet szakmai műhelye