Mi is folyik az órákon?

Legtöbbünk iskolai emlékei valószínűleg tanári asztalhoz, táblához, egymás mögött sorakozó padokhoz kötődnek. A tanár áll vagy ül, és magyaráz. Aztán feleltet. Kérdez, és a jelentkezők közül választ. A harc a megszólalásért vagy a meglapulásért folyik. Ez a klasszikus frontális osztálymunka. Előnye, hogy mindenki megkapja ugyanazt. A nagyon fontos, mindenki számára elengedhetetlen információk így adhatók át a legegyszerűbben. Például első osztályban a betűk tanításakor igen hasznos lehet ez a módszer. Én is alkalmazom, de csak módjával.

Amit nagyon szeretek, az a képességek kibontakozását elősegítő páros munka, kooperatív csoportmunka. Regényeket lehetne mesélni róluk, most csak igen-igen röviden egy kis ízelítő.

Bármely osztály tanulóit megnézzük, ugyanazt tapasztaljuk. Mind más. És ha nem egyformák, hogyan lehetne egyformán tanítani őket?

Kezdjük az első osztályban. Először megismerem őket. Ki miben jó, miben vannak elmaradásai. Milyen a kapcsolatteremtő képessége? Nyitott, vagy inkább zárkózott? Sérült, kiegyensúlyozott? Ezek az ismereteim segítenek a módszereim megválasztásában.

Hogyan tanítok?

Már a tanterem berendezése is rendhagyó. A sarokban nagy szőnyeg, oda lehet körbeülni a beszélgetésekhez, játékokhoz. Vagy később például körbehasalni a feladatlapokat. A padok mobilak, négyesével összeforgatom őket. Ha a helyzet úgy kívánja, átrendezem.

A tanórák alatt egyre több a páros munka, a csoportmunka. Előre felosztom a feldolgozni kívánt témát nagyon apró kis lépésekre. A feladatokat eleinte úgy adom a pároknak, hogy beszéljék meg közösen, segítsenek egymásnak. Akkor vannak készen, ha mindketten megoldották. Mindig megbeszéljük, kinek hogy sikerült, ki tudott segíteni a társának, könnyebb volt-e így? Nem siettetem, nem erőltetem. Apránként ráéreznek a közös munka ízére. S mivel nincs két egyforma gyerek, van amit az egyik tud jobban, van amit a másik. Nem versenyeznek, nincs „buta” meg „okos”. Kölcsönös előrehaladás van.

Közben kóstolgatjuk a kooperatív csoportmunkát is. Itt négy különböző képességű gyerek dolgozik együtt. Van, hogy az eleve adott „asztaltársaság”, de – ha a feladat úgy kívánja –, tetszőleges válogatási szempont szerint is csoportosíthatom őket. Ezzel azt is megtanulják, hogyan kell mindenkivel együttmunkálkodni. Mert az élet már csak ilyen! A munkahelyen be kell tudni illeszkedni a csapatba. A feladat mindig a csoportnak szól. Különböző nehézségűek, és más-más képesség kell a megoldásukhoz. Mindenki választ, felelős a saját részéért. Nem az egyéni teljesítményt értékelem, hanem a csoport munkáját. Mindenki dolgozik, okosodik. Egymásnak segítenek, magyaráznak.

Hol van mindeközben a tanító?

Ez egy hosszú tanulási folyamat. Kezdetben zajjal, veszekedéssel, problémákkal jár, de az így megszerzett tudás tartós. Én „csak” figyelem őket. Miután előkészítettem a feladatokat, minden szükséges eszközt és szemléltető anyagot számba vettem, csoportokra lebontottam, a gyerekek már boldogulnak egyedül. Ott vagyok, ha kellek, segítséget kérhetnek tőlem, de elsősorban magukra, a társaikra kell támaszkodniuk. A csoportok kaphatnak különböző, de ugyanolyan feladatot is. Óra végén mindenki beszámol a végzett munkáról. Bemutatják, hogy mit végeztek, s azt is, hogy hogyan. Mert nemcsak a feladatmegoldás minősége, a team-munka is értékelődik. Mint az életben. És mivel nincs verseny, nem kell csalni sem. Itt mindenki csak nyer.

Természetesen, amikor eljön az ideje, értékelem az egyéni teljesítményt is. Az önmagához mért fejlődést. Hol ügyesedett a legtöbbet, miben kell még több-kevesebb segítség.

Talán sokaknak ismeretlen még ez a módszer, s épp ezért akár kockázatosnak is tűnhet. Nagyon fontosak tehát a referenciák. Előző osztályom most ötödikes. Csak dicséretet hallok róluk. A félévi értékelésnél az osztály 80%-a megtartotta, vagy tovább javította előző évi eredményét. Szorgalmasak, jó osztályközösség alakult ki. Minden ott tanító kolléga dicséri őket, és ez a módszert is minősíti...