Köznevelési törvény
Egy eltűnt szó nyomában: szektorsemlegesség
Finisében tart a köznevelési törvény. Ennek kapcsán most induló cikksorozatunkban kitérünk ennek előzményeire, vitás pontjaira és a törvény mögött megbúvó – más korokra is jellemző - oktatáspolitikai téveszmékre.
2010 decemberében a köznevelési koncepció legelső változatában még szerepelt a szektorsemlegesség mint kiemelt érték. Ennek csak örülni lehetett, bár már az akkori koncepcióban is ellentmondásos volt a szerepeltetése, hiszen a szektorsemlegesség elvének ellentmondott az anyagban, hogy az akkori elképzelések alapján az egyházi fenntartású iskolák automatikusan megkapják a kiegészítőtámogatást, míg a többi nem állami intézménynek ehhez közoktatási megállapodást kell kötniük. Ennek fejében viszont nem szedhetnek tandíjat.
Ez egyébként csak akkor működik, ha ez a kiegészítés valóban fedezi az indokolható és szükséges költségeket, ami egy speciális vagy hátrányos helyzetű tanulókra fókuszáló alternatív iskolában lehet, hogy meghaladja az átlagot, illetve ha a közoktatási megállapodás feltételéül nem kell az iskolára jellemző profilt és módszereket feladni. Nem derült ki az sem, hogy a közoktatási megállapodás feltétele micsoda pontosan, ez leginkább – úgy tűnik - az oktatásért felelős miniszter jóindulatán vagy habitusán múlik.
Sajnos a szektorsemlegesség mint érték az első koncepcionális anyagot követő törvénytervezet(ek)ből szőrén-szálán eltűnt és eme értékkel ellentétes irányt vett az oktatáspolitika. A köznevelési törvény legnagyobb horderejű változtatását az iskolák önkormányzati tulajdonból állami tulajdonba vétele jelenti. Ugyanakkor félő, hogy a közoktatás központosítása nemhogy javítani nem fogja az eredményességet és hatékonyságot, de egyenszürkévé változtatja az iskolákat. A világ egészen más irányba tart!
A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nem állami szereplők térnyerése egyre erőteljesebb a közoktatás területén, és ezt a folyamatot az állam a szektorsemlegesség talaján állva támogatja. Amennyiben a nem állami iskolák bizonyos standardokat teljesítenek, és ezt a rendszeres - minden közoktatási intézményt érintő - inspekció (modern tanfelügyelet) is alátámasztja, valamint non-profit módon működnek és nem szednek tandíjat, vagy csak az állam által meghatározott mértékben, akkor az állam a költségeknek akár 80-100 százalékát is állja.
Svédországban szülői és tanárcsoportok számára is lehetővé tették, hogy az állami finanszírozással megtámogatva iskolákat alapítsanak. Mindezek mögött az a fontos felismerés áll, hogy a nem állami-civil szféra fontos tudást és értéket közvetít, és gyakran olcsóbban és jobban nyújt bizonyos szolgáltatásokat az államnál. Nagyon gyakran ezek azok a szereplők, akik frissebb szemléletükkel olyan területeken is (hátránykompenzálás) is eredményt tudnak elérni, ahol az állam kudarcot vallott.
A nyugat-európai tendencia tehát éppen az, hogy bárki alapíthat és működtethet iskolát - akár a pedagógusok vagy szülők egy csoportja is - az állam pénzéből, ha a meghatározott standardoknak megfelel. Ehhez persze standardok és folyamatos szakmai ellenőrzés szükséges. Az állam feladata az, hogy az adófizetők pénzét oda helyezze, ahol a legjobban hasznosul, legyen az egyházi, önkormányzati vagy magániskola, folyamatosan ellenőrizze ezt a folyamatot és ehhez kiszámítható keretet biztosítson.
Vagyis okos és nem túlméretezett államra van szükség. Az állam ilyetén való szereptévesztése éppen a kreatív és innovatív alternatívák alól húzza ki a talajt. A magyar közoktatásnak pedig éppen egyik értéke, hogy vannak innovatív szereplői, ne hagyjuk őket elveszni. (Amennyiben szeretne megismerkedni velük, ajánljuk a most pénteken és szombaton zajló Van másik iskola rendezvényt. )
