Frontális osztálymunka: amikor a tanár magyaráz...

Kezdjük mindjárt a legismertebbel, a frontális osztálymunkával.

Optimális esetben a tanár az adott osztályra tervezett, jól felépített órát vezet, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen. Jó előadó, magyarázatából nem hiányoznak az eredményes, hatékony befogadást segítő hasonlatok. Alkalmat teremt egy-egy gondolategység összegzésére, többször ismétli a legnehezebb, vagy legfontosabb elemeket. Remekül ért hozzá, hogyan tartsa meg mindvégig diákjai érdeklődését, hogyan teremtsen velük folyamatos kontaktust. Mindebben segítségére van személyes varázsa és humora is. Feladatokat ad, ügyesen, változatosan kérdez, képekkel is láttatja, szemlélteti az elmondottakat. Mindezt egy egész osztály egyszerre, egyidejűleg követi. Látszólag!

Láthatatlan veszélyek

Sajnos nagy hátránya ennek a módszernek, hogy a legügyesebb tanár sem képes a frontális foglalkozásvezetés közben információt kapni az egyes gyerekekben lejátszódó, eltérő ütemű és mélységű tanulási folyamatról, s így képtelen a tanítást a tanulók teljesítményéhez igazítani. A módszer kizárólagos alkalmazása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az osztályban kialakuljon és egyre élesebben elválasztódjon, megszilárduljon a jók, közepesek és gyengék – a későbbiekben is elmozdíthatatlan – „skatulyája”.

Mondhatnánk erre, hogy ez így természetes, hiszen a valóságban is vannak jók, közepesek és gyengék. Igen ám, csakhogy a gyermek nem azt érzi, hogy matematikai teljesítménye gyenge, hanem azt, hogy ő maga az. Ezt a vesztes érzést nap mint nap, óráról órára át kell élnie mindaddig, amíg az adott közösségben éli mindennapjait. Egy idő után már az iskolán kívül is ezt fogja érezni, sőt ezt fogadja el természetesnek, miközben lehet, hogy remek szervező, lelkes és okos környezetvédő, kiváló helyzetfelismerő stb. Ám az az iskola, amely túlságosan ragaszkodik a fent leírt, hagyományos tanítási stratégiához, valljuk meg őszintén, főként az intellektuális teljesítményt értékeli, és így képtelen meglátni és kibontani egy gyengébb intellektusú tanuló valódi értékeit.

Miért vonzó?

Vajon miért ragaszkodik ehhez a módszerhez a legtöbb tanár, és – néha tapasztalom – a legtöbb szülő is? Nos, a tanárok esetében két – nagyon racionális – magyarázat létezik. Az egyik, hogy úgy gondolják, ez a leggyorsabb és legmegfoghatóbb, biztonsággal elkönyvelhető mód a tananyag átadására. Elmondták, meghallgatták, az adott ismeret tehát átadva. (Ha ez ilyen egyszerű lenne...!) A másik érv kevésbé elfogadható – bár érthető –, mely szerint ez az a módszer, amely a legkevesebb felkészülést kívánja meg az adott órára, különösen egy már több éve a pályán lévő pedagógustól.

:

A szülők esetében csupán egyetlen magyarázatot tartok lehetségesnek, mégpedig azt, hogy nem ismerik az alternatív tanítási módszereket. Amolyan járt utat a járatlanért... – alaposan megkérdőjelezhető – aranyigazságát követve állítják legtöbben: ami nekem jó volt, az jó lesz a gyermekemnek is. De valóban jó volt? Tényleg nem fordult elő, hogy unatkozva nézegettünk ki az ablakon, esetleg izgatottan haladtunk volna előre egy témában, de kedvünket szegte, hogy újra- és újragyakoroltatták velünk a már rettenetesen megunt tananyagrészt, esetleg kétségbeesetten kértünk segítséget otthon, mert folyton lemaradtunk az osztályelsőktől a megértésben?

Természetesen szó sincs arról, hogy a hagyományos tanítási modellt száműzni kellene az oktatásból, hiszen vannak olyan feladatok – főképp új ismeretek –, melyek elsajátításához éppen erre van szükség. A korszerű pedagógiai gyakorlat, az egyénre szabott tanulás-tanítás azonban feltétlenül megkívánja az alternatív módszerek alkalmazását is.