Mindenki provokál

A beszélgetés kiindulópontjául a "pedagógiai provokáció" meghatározása és a két rendhagyó pedagógiai történet időrendi ismertetése szolgált: Rév István történész és Sinkó István művész elmesélték, hogy a 70-es évek végén, az általános iskolában, tízéves gyermekekkel, az iskolavezetés hallgatólagos jóváhagyásával életre hívtak egy, az iskolai munkán kívüli szakkört, mely során a történelmi-társadalomelméleti kérdéseket szabadon, a gyerekek aktív és kreatív részvételével dolgozták fel. Rév onnan jutott e szakkör beindításának szükségességére, hogy azt tapasztalta: egyetemi oktatóként, a hozzá kerülő 19 éves emberek gondolkodása fásult és kevésbé fogékony volt az akkor haladónak számító történelemelméleti, társadalomfilozófiai gondolatokra. Kíváncsi volt, hogy vajon ugyanezeket a kérdéseket fel lehet-e dolgozni általános iskolás gyermekekkel, hogy aztán ők később fejben frissebbek és kreaítvabbak legyenek. Hét éven át folytatták ezt a munkát, mondhatni teljes szabadságban, mert az iskola nem vett nagyon tudomást a pincében, majd a padláson folyó szakkörről. Munkájuk azért volt provokatív, mert a gyermekeket kreatív gyakorlatokon – jelmezek, zászlók, fegyverek, címerek stb. készítésén – keresztül olyan szerepjátékokba vonták be, melyeknek célja többek között az volt, hogy a gyermekeket kritikai gondolkodásra neveljék, továbbá egészen konkrétan: kezeljék fenntartással azt is, amit a tanártól hallanak. Munkájuknak aztán időnként felforgató ereje lett: vallási üldöztetések zajlottak a diákok között, vagy épp tüntetésük jeléül fizikai barikádot építettek az iskola épületében stb. Rév és Sinkó egybehangzóan kifejezték, ma egyetlen oktatási intézmény se vállalhatná, ami náluk a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején történt. Ugyanakkor: az akkori reformpedagógia nagy érdeklődést mutatott a munkájuk iránt, még hospitálni is küldtek hozzájuk pedagógus hallgatókat.

Németh Szilvia, a Kreatív Partnerség Program vezetője rögtön kiemelte, hogy a több mint négy éve futó program egyik fontos jellemzője, hogy ők nem szakkörben gondolkoznak, mert a céljuk az, hogy a pedagógus és a művész együttes jelenléte és munkája a normál tanítási folyamat, azaz a tanórák és a tényleges tananyag átadásának szolgálatában álljon (hogy ez miben is állt, megismerhető korábbi cikkeinkből itt, itt és itt). A művész és a pedagógus közös munkája természetesen azonosság is egyben – melynek talán a legnagyobb érdekessége, hogy a Rév–Sinkó szakkör és a Kreatív Partnerség semmilyen direkt viszonyban nem állt egymással. Egy további azonosság még Németh szerint, hogy a diákok ötletei is megjelennek a tanórán, azaz ők is aktívan formálják a pedagógiai folyamatot. A Kreatív Partnerség továbi célja, hogy ne csak intellektuális képességeikkel legyenek jelen az iskolában a gyerekek, hanem szociális képességeikkel és fizikailag is: a tanulási folyamatnak fontos része a társas együttműködésen alapuló tanulás és testmozgás/a tanulási tér tényleges kihasználása. Németh a provokációt némileg másként ragadta meg: az ő céljuk annak felderítése, hogy miként lehet kiprovokálni változást az iskolákban, illetve a gyerekekben: hogy kockázatvállalóbbak legyenek.

Juhász Rokkó művész is megjegyezte – melyhez hasonlót tapasztalt Szabics Ágnes is –, hogy a gyerekekkel való munkánál a pedagógusokkal való munka volt csak nehezebb: sok erőfeszítést igényelt bevonni a pedagógusokat e partnerségen alapuló munkafolymatba.

Németh hozzátette: tapasztalatuk szerint az iskola irányába egy provokációval felért például meggyőzni az iskolavezetést, hogy elengedjék a gyerekeket a Ludwig Múzeumba.

Hemrik László múzeumpedagógus pedig fordítva ragadta ezt meg: provokáció már az is, hogy a gyerekek, akik adott esetben sosem voltak múzeumban, most megjelennek a Ludwigban. Ez provokáció a tanár részéről, hogy beviszi a gyerekeket. A kör bezárult: egy múzeumi kiállításig nyúló művészi-pedagógiai projektben mindenkinek provokálnia kell valakit. Ki kell provokálnia a jót.