A Waldorf pedagógia időszerűsége

Szekszárdi Júlia: A Waldorf iskolák  életében a szülői jelenlét, az együttműködés igen nagy hangsúlyt kap Az érdemi együttműködés viszont csupán a kölcsönös bizalom alapján teremtődhet meg. Országos probléma a szülők és pedagógusok közötti bizalmatlanság. Hogyan állnak e téren a Waldorf iskolák?

Beőthy Hanna: Pár éve a Waldorf Szövetség munkatársaként némileg bepillanthattam a magyarországi Waldorf-iskolák életébe, és bár nem ismerek minden iskolát, de akkori tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a bizalmatlanság nem tartozik intézményeink legégetőbb problémái közé. Ennek sok oka van, de talán a leglényegesebb, hogy nálunk rendszeres párbeszéd van a szülők és a pedagógusok között óvodától az érettségiző osztályokig. Havonta találkoznak az ún. Szülői Esteken, melyeken közösen dolgoznak fel fontos pedagógiai kérdéseket. Sokszor érzem, hogy e téren is van mit fejlődnünk, ügyesednünk, de a keret adva van, és ez jó, önmagában is eredményes, hiszen párbeszéd alakul ki.

De mit is hívunk bizalmatlanságnak? A szülői kritikákat, melyek egy tanítót érnek, nem sorolnám ide, ezeket kezelni kell. E téren is egyre ügyesebbek vagyunk a mi iskolánkban, azaz egyre jobb protokollt alakítunk ki a felmerülő szülői észrevételek csatornázására, kivizsgálására.

Persze időnként magával a pedagógiával kapcsolatban is felmerülnek kérdések, melyekre rámondhatjuk, hogy bizalmatlan a szülő, de én ebben egy természetes és jogos igényt látok inkább: érteni szeretné, mit miért és hogyan teszünk, gondolunk. Ezt az igényt pedig természetesen ki kell elégítenünk a Szülői Esteken vagy más beszélgetéseken. Az azonban előfordul, hogy a felnőtt társadalom általános nyugtalansága erre a területre is kihat, azaz hogy ezek a kérdések sokszor nem kellőképpen végiggondolt, letisztult, nyugodt formában jelennek meg a pedagógusok előtt, és ez ilyenkor feszültséget szülhet.

Mi mint régi iskola – jövőre leszünk 25 évesek – könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen „bizonyítottunk” már, így a szülők valóban bizalommal adják hozzánk gyermekeiket. Mégis nekünk is szakadatlanul ápolnunk kell a szülőkkel való együttműködést, hogy egyre jobb, tartalmasabb  párbeszédbe kerüljünk és maradjunk velük. Egy iskola sem működhet jól a szülők értő figyelme és támogatása nélkül!

Szekszárdi Júlia: A Waldorf iskolák  életében a szülői jelenlét, az együttműködés igen nagy hangsúlyt kap Az érdemi együttműködés viszont csupán a kölcsönös bizalom alapján teremtődhet meg. Országos probléma a szülők és pedagógusok közötti bizalmatlanság. Hogyan állnak e téren a Waldorf iskolák?

Beőthy Hanna: Pár éve a Waldorf Szövetség munkatársaként némileg bepillanthattam a magyarországi Waldorf-iskolák életébe, és bár nem ismerek minden iskolát, de akkori tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy a bizalmatlanság nem tartozik intézményeink legégetőbb problémái közé. Ennek sok oka van, de talán a leglényegesebb, hogy nálunk rendszeres párbeszéd van a szülők és a pedagógusok között óvodától az érettségiző osztályokig. Havonta találkoznak az ún. Szülői Esteken, melyeken közösen dolgoznak fel fontos pedagógiai kérdéseket. Sokszor érzem, hogy e téren is van mit fejlődnünk, ügyesednünk, de a keret adva van, és ez jó, önmagában is eredményes, hiszen párbeszéd alakul ki.

De mit is hívunk bizalmatlanságnak? A szülői kritikákat, melyek egy tanítót érnek, nem sorolnám ide, ezeket kezelni kell. E téren is egyre ügyesebbek vagyunk a mi iskolánkban, azaz egyre jobb protokollt alakítunk ki a felmerülő szülői észrevételek csatornázására, kivizsgálására.

Persze időnként magával a pedagógiával kapcsolatban is felmerülnek kérdések, melyekre rámondhatjuk, hogy bizalmatlan a szülő, de én ebben egy természetes és jogos igényt látok inkább: érteni szeretné, mit miért és hogyan teszünk, gondolunk. Ezt az igényt pedig természetesen ki kell elégítenünk a Szülői Esteken vagy más beszélgetéseken. Az azonban előfordul, hogy a felnőtt társadalom általános nyugtalansága erre a területre is kihat, azaz hogy ezek a kérdések sokszor nem kellőképpen végiggondolt, letisztult, nyugodt formában jelennek meg a pedagógusok előtt, és ez ilyenkor feszültséget szülhet.

Mi mint régi iskola – jövőre leszünk 25 évesek – könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen „bizonyítottunk” már, így a szülők valóban bizalommal adják hozzánk gyermekeiket. Mégis nekünk is szakadatlanul ápolnunk kell a szülőkkel való együttműködést, hogy egyre jobb, tartalmasabb  párbeszédbe kerüljünk és maradjunk velük. Egy iskola sem működhet jól a szülők értő figyelme és támogatása nélkül!

 Sz.J.: „Nekünk, tanároknak úgy kell értékeket képviselnünk, hogy azok elfogadhatóak  legyenek a mai gyerekek számára. Nem feladnunk kell a sok értéket, hanem újra megtöltenünk ezeket hiteles tartalommal.” – írtad 2000-ben.

Tehát már akkor is úgy láttad, hogy ti magatok is „csapdahelyzetben” vagytok, hiszen az egyes ember mozgástere a napi események hatására leszűkült. Azóta a helyzet bonyolódott, a világ felgyorsult, és a gyerekek szocializációs környezete több szempontból is megváltozott. A társadalmi környezetben uralkodó értékzűrzavar, a digitális világ terjedése vet fel folyamatosan olyan nem várt problémákat, amilyenekkel korábban nem kellett számolnunk. Érzékelitek-e ti is a változást e téren ti is? Általában hogyan boldogultok az ún. „digitális” generációval?

B.H.: Igen, természetesen nálunk is megjelenik a digitális kultúra és az értékválság minden tünete: az okos telefonon való csüngés, a virtualitás vonzása, a kapcsolatok illuzórikus rendszerébe vetett hit, a pótcselekvések sora. Nehéz a fiataloknak megtanulniuk ezeket az eszközöket valódi értékeiknek megfelelően használni.

Egyrészt, azt gondolom: segítenünk kell nekik abban, hogy megtanulják, hogyan kell jól élni ezekkel a tárgyakkal. Jól kell tudnunk kommunikálni az ezzel kapcsolatos gondolatainkat a szülőkkel és fiatalokkal egyaránt. Találékonyaknak is kell lennünk e téren, hogy pl. beépíthessük a technikai vívmányokat a tanítás-tanulás folyamatába. Nem szabad lemaradnunk e téren, legalább lélekben nem; támogatnunk kell – hiszen nincs más választásunk – a digitális kultúrát.

Másrészt bizonyos mértékig ellen is kell állnunk a benne megjelenő és ránk zúduló arroganciának. Ennek jegyében igyekszünk megóvni a kisebbeket a mobiltelefonok korai használatától, a nagyobbak nem vehetik elő a mobilokat az iskolában, a még nagyobbak csak tanári engedéllyel használhatják azokat. Ezek az intézkedések azonban csak adminisztratív segítséget jelentenek.

Ezek a fiatalok már máshogy gondolkodnak, mint a tíz évvel korábbiak, bizonyos téren gyorsabbak, figyelmük szétszórt, egyszerre tudnak sokfelé figyelni, ám nehezebben mélyülnek el egy-egy témában. Azt gondolom: bátran tanuljuk meg tőlük, amit lehet, de ne mondjunk le arról, hogy ápoljuk bennük az elmélyülés képességét.

Sz.J.: Köztudott, hogy  a Waldorf iskolákról különböző, egymásnak ellentmondó vélemények élnek a köztudatban. Ezt is jelzik például azoknak a kommenteknek egyes részletei, amelyek a Gyomorgörcsös gyermekeink című[1] blogbejegyzéshez kapcsolódtak. Hogyan válaszolnál ezekre a felvetésekre?

Bevallom, én nem ismerem a waldorf sulit közelebbről. Viszont azt mondta a fiam, hogy az egyetemen nem egy waldorfossal beszélgetve ő döbbenten szűrte le, hogy “jé mama, ezek szerettek suliba járni” Azért ez jól hangzik! Az érem másik oldala viszont, hogy egy volt osztálytársam két gyerekét hozta el onnan, mondván, hogy a waldorf biztos nagyon jó problémás gyerekeknek, viszont a többit “hazavágja”.

Beöthy Hanna:Egyrészt általában valóban szeretnek iskolába járni a waldorfos gyerekek és ez fontos, mert minden teljesítményhez szükséges az ember belső motivációja, kedve, felszabadultsága, saját erőinek örömteli megtapasztalása. Másrészt, ami az érem másik oldalát illeti: sok felnőtt nem meri elhinni, hogy a tanulás történhet jókedvűen, utálatmentesen is, és hogy a belső motiváció felkeltésére a tanulás folyamatában nagyon nagy szükség van. Az ilyen szülők azt gondolják, hogy hiszen ők is felnőttek, nekik is sikerült pl. egyetemre kerülniük, és ők sem így tanultak, hanem bizony sokat szenvedtek az iskolában. Hajlamosak vagyunk normálisnak tekinteni azt, amit magunk megéltünk, mert egyfajta biztonságot árasztanak a tapasztalataink, legyenek azok akár nem éppen jó emlékek.

Erősen él a magyar társadalomban a hit, hogy tanulni egyet jelent azzal, hogy a könyv fölé görnyedve bemagoljuk az anyagot, holott tudjuk, hogy a tudás elsajátításának még számtalan egyéb formája létezik. Az sem mindegy, hogy melyik életkorban melyiket részesíti a pedagógia előnyben. Amikor például egy egész osztályt megmozgató színdarabra készül nálunk a 8. osztály, számtalan kompetencia fejlődik, erősödik minden tanulóban, mégis halljuk olykor a szülői megjegyzést: „Jó, jó, de mikor fognak már végre tanulni?!” Természetesen mi azt mondjuk erre: a felkészülés alatt mindvégig tanultak a gyerekek.

Ilyenkor pl. elvihetik a gyerekeiket a Waldorf-iskolából, és ez helyes is, hiszen nem érdemes maradniuk egy olyan intézményben, ahol másként gondolkodunk olyan alapvető kérdésekről, mint – többek között – a tanulás.

A Waldorf-iskola egyébként kezdetben sem a „problémás” gyerekeknek volt kitalálva, de az igaz, hogy az ún. nehezen kezelhető gyerekek esetében is sokat tud segíteni, éppen azáltal is, hogy az elsajátítandó tudást sokrétűen, sokfajta módszerrel igyekszünk átadni, és ez kedvező a problémákkal küszködő gyermekeknek. Az osztálytanítónak azonban vigyáznia kell arra, hogy leendő elsős osztályába csak kevés nehezen kezelhető gyermek kerüljön éppen az egészséges légkör kialakulása érdekében.

A Waldorf módszer kifejezetten tekintélyelvű, és nagyon határozott belső és külső fegyelemre/önfegyelemre épül, mondjuk ez akkor működik csak, ha a szülő tudja, hova suvasztja be a gyerekét. Hozzánk jaj, de sokan jöttek olyanok, akiket mintha csak a szél fújt volna be a küszöb alatt, fogalmuk se volt, hova jönnek, aztán jött pár hónap múlva a döbbenet és felháborodás.

Valódi párbeszéd (sőt, sok valódi párbeszéd esszenciája): “Hát azt mondták a nevelési tanácsadóban, hogy Pistikének milyen jó lenne a Waldorf, mert kicsit lassú meg verekedős, és kis létszámú osztály a javaslat…” „Hát, anyuka, meg lehet próbálni, ha a harminckettő kis létszámnak számít, és ha a negyedikes gyerek be tudja pótolni egy nyár alatt, amit a többiek németből, angolból, furulyából, kötésből, euritmiából stb. négy év alatt megtanultak.”

B.H.:Igen, nagyon sok a félreértés még a szakmán belül is, ld. az említett nevelési tanácsadót. Az egyik – örülök, hogy a bejegyzés írója éppen a félreértelmezés ellen dolgozik kezdő mondatával –, hogy nálunk minden gyermek azt csinál, amit akar, a szabadság nevében akár az asztalokon is rohangálhatnak óra közben, stb. A másik, hogy problémás gyerekeknek van kitalálva a Waldorf, erről korábban már volt szó, a harmadik a kis létszámú osztályok, és sorolhatnám még. (Vannak kis létszámú osztályokat működtető iskoláink is, ez igaz, de nem jellemző, és nem kívánatos.)

A szülőknek mindenképpen tájékozódniuk kellene, mielőtt egy ilyen fontos lépésre szánják el magukat, mint az iskolaválasztás. Nálunk előadásokat tartunk a leendő jelentkezőknek, éppen azért, hogy elmagyarázzuk a szülőknek pedagógiánk alapvetéseit, gyakorlatát. Persze ilyenkor nem adhatunk egy átfogó és egyben mély képet az életünkről, de szakirodalmat ajánlunk, és anyagokat a további tájékozódáshoz. Mégis érzékeljük, hogy bizony néhányan valóban mást képzeltek, mikor hozzánk jelentkeztek. A felvételi szülői beszélgetéseken azonban még sokat lehet korrigálni a feltételezett képen.

A teljes interjú az osztalyfonok.hu honlapon található:

1. A Waldorf pedagógia időszerűsége

2. A Waldorf-iskola kezdetben sem a „problémás” gyerekeknek volt kitalálva