A pedagógusok és a szülők felelősségéről

Popper Péter sok évvel ezelőtt egy előadásában beszélt arról, hogy szülőként hogyan kezelte, hogyan élte át a gyermekét tanító pedagógusokkal való kapcsolatát. Sokak számára ismerős lehet a következő történet: „Fiam rendszeresen hozott haza beírásokat, intőket az ellenőrzőjében a következő szövegekkel: Kedves Szülők! Értesítem, hogy fiuk nem figyelt az órán! Egy darabig szó nélkül aláírtam az ellenőrzőt, beszéltem a gyerekkel, de aztán az egyik beírásnál visszaírtam a tanítónőnek: Kedves Kati néni! Fiam ma este nem ette meg a kelkáposzta főzeléket...”

Miről is szólnak ezek a történetek?

Az alapvető kérdés, hogy hol van a szülők és a pedagógusok között a felelősség határa? Miért mutogatnak egymásra, mi akadályozza az eredményes együttműködést abban, hogy a gyerek problémája mindenki számára megnyugtatóan megoldódjon, és személyisége töretlenül fejlődjön?

Nem könnyű a helyzet, hiszen a nevelés két önálló rendszerben – a családban és az iskolában – történik. A két rendszer értékrendjével, elvárásaival, kommunikációs és konfliktuskezelési stílusával kölcsönösen hat egymásra. A családi események befolyásolják az iskolai teljesítményt, és viszont. A hatások tehát nem választhatóak el egymástól. Nem mindegy azonban, hogy a gyermek fejlődésében melyik területért ki és milyen mértékben felel.

Hol a határ?

Nagy vonalakban úgy látom helyesnek, ha a szülők kompetensek a családon belüli problémák megoldására, s ők döntik el, hogy ebből mit osztanak meg a pedagógussal. Ugyanígy, a pedagógus kompetenciája az iskolában történt konfliktusok kezelése, és annak mérlegelése, hogy ebből mit oszt meg a szülővel, miben kér segítséget, mikor és hogyan.

:

Azonban minden családnak és intézménynek máshol vannak a határai, és abban is változatos a kép, hogy mennyire merevek vagy rugalmasak, s mennyire átjárhatóak. Van olyan iskola, ahol tegezik a szülőket, az épület mindig nyitva áll, s a legapróbb kérdésben is kikérik a szülők véleményét; s van olyan, ahol jószerivel csak írásban érintkeznek, s a szülő egyetlen aktivitása az üzenetek aláírása marad. Ugyanígy vannak nyitottabb és zártabb családok: az egyik anya meghívja egy kávéra a pedagógust, és kötetlenül beszámol a legfrissebb családi fejleményekről, míg a másik már attól is ideges, ha az iskolában megtudják a gyerek otthoni becenevét. Épp ezért, nagyfokú érzékenységet igényel mindkét részről, hogy kölcsönösen kitapintsák az intézmény és a család határait, s ráérezzenek, mikor van szükség az együttműködés aktív formáira.

Mikor szükséges az együttműködés?

Ha a gyermek viselkedése megváltozik, iskolai teljesítménye romlik.
Ha nem akar iskolába menni, testi tünetei vannak (hányás, gyomorfájás, szédülés, remegés, bepisilés, beszédzavar), stb.
Ha agresszív, vagy nagyon zárkózottá válik.

Amikor ilyen tüneteket tapasztalunk, mindenképpen kapcsolatba kell lépni az iskolával, a pedagógussal. Ez sok szülőnek nehézséget okoz, hiszen a gyermekkel kapcsolatos probléma érinti a saját magával és a családdal kapcsolatos intimitás határait. Nem beszélve arról, hogy az iskolai tünetek felvetik az iskolával való konfrontálódás szükségességét...

Miért félünk konfrontálódni a gyermekünk érdekében?

:

Félünk, hogy magunkra haragítjuk a pedagógust, és a gyerek issza meg a levét. Tartunk attól, hogy nem vagyunk képesek megoldani a helyzetet, a feszültségek fokozódnak, és levezetésük talán pont a gyereken keresztül történik majd. Félünk attól, hogy az indulatainkat nem tudjuk kordában tartani és elszabadulnak, vagy ellenkezőleg, hogy lenyeljük őket, és ettől érezzük rosszul magunkat. Épp ezért nem mindegy, hogy a kritikát vagy a kérést hogyan fogalmazzuk meg.

Hogyan kommunikáljunk?

Az agressziómentes kommunikáció, a konstruktív együttműködés megtanulható. Ha egy helyzetet vagy nehézséget szeretnénk megbeszélni a pedagógussal, mindig a saját problémánkként fogalmazzuk meg, és ne azzal támadjuk le, hogy ővele van baj! Keressük a probléma közös megfogalmazását, és ne a múltbeli felelősöket, hanem a jövőbeli megoldást igyekezzünk megtalálni!

A legfontosabb, hogy ne ellenfelek legyünk, ne győztes-vesztes harcnak tekintsük a konfliktusokat, hanem a felmerülő probléma közös megoldására törekedjünk a gyermek fejlődése érdekében, világossá téve és tiszteletben tartva az intézmény és a család határait. Ha bármely szereplő számára nem világos, hol húzódnak a befolyás és a felelősség határai, gyakran tapasztaljuk, hogy a résztvevők provokálják, feszegetik, hogy meddig mehetnek el; ki tudja nagyobb befolyást gyakorolva uralni a folyamatot.

A gyermekek egészséges fejlődése érdekében fontos, hogy az iskola és az otthon ne egymástól elszigetelten működjön, hanem nyíltan tudjanak kommunikálni sikerekről, kudarcokról, problémákról, közös megoldási lehetőségekről. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a két fél partnernek tekintse egymást. A szülő és pedagógus közötti konstruktív problémamegoldás elemi érdeke a gyermekeknek, s egyben nagyon jó mintát ad nekik a nehéz helyzetek megoldására.