"Nem világos, mi az irodalomtanítás célja" – egy irodalomtanár gondolatai a kerettantervről

Az irodalomtanítás kereteiről

„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz”

(József Attila)

„Jó volna tengeralattjáróba szállni, lelkünk mélyére merülni,

 és felszínre hozni a kincseket”

(M.M., 9.a osztály, Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola)

Az újpesti Kozma Lajos Faipari Szakközépiskolában az irodalom nem számít a legnépszerűbb tantárgyak közé. Frissdiplomásként, mikor 2010-ben tanítani kezdtem ott, nem volt egyszerű farkasszemet nézni harmincöt kamasz fiúval, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt Arisztotelész művészetfelfogásánál. Be kell vallanom, a tankönyv és a szöveggyűjtemény minimális szerepet játszott abban, hogy a kezdeti nehézségek után általában örömmel lépek be a tanterem ajtaján, és, hogy a leendő asztalosok időről időre meglepnek kreativitásukkal, érzékenységükkel, mély gondolataikkal. Ha komolyan gondolják az új kerettantervet, ezek az élmények egészen biztosan visszaszorulnak a későbbiekben. Hiszen több „tananyagot” kell „leadni”, kevesebb idő alatt – anélkül, hogy a kötelező szövegek többsége illeszkednék a 21. századi kamaszok érdeklődéséhez és lelkivilágához.

A több kevesebb – átélés helyett túlélés?

Nem szeretem azt a kifejezést, miszerint „leadjuk az anyagot”. Persze érteni vélem a metaforát, de akkor is olyan szemléletet tükröz, mely idegen az irodalom lényegétől. Hiszen az irodalom nem anyagi, hanem szellemi dolog, melyet nem lehet kilóra mérni vagy intravénásan adagolni. Ráadásul ebben a kifejezésben az is benne van, hogy a diákoktól kizárólag reprodukciót várunk – lediktáljuk, kikérdezzük, mi megrágtuk, ők kiköpik, jó esetben leérettségiznek, aztán igyekeznek minél előbb megszabadulni az órák unalmának és a kötelező olvasmányoknak nyomasztó emlékétől. Mit lehet tenni, ha egyszer „haladni kell az anyaggal”… De belegondolunk vajon, míg szorongva nézzük az óránkat és a tanmenetünket, hogy merre „haladunk”?

A szakmai tárgyak és a tanműhely más – ott azonnal megérthetik a fiatalok, hogy az elsajátítandó tudás nélkülözhetetlen a boldogulásukhoz. (Ez nem jelenti azt, hogy ott nincsenek problémák, de ez most a mi szempontunkból részletkérdés.) Hogy az irodalomnak is van „értelme”, létjogosultsága, azt csak akkor hiszik el, ha először is jól érzik magukat az órákon, és megtapasztalják, hogy az irodalom többek között örömforrás is. Mely segít az életünk ezer nyűgét és baját elviselni, feloldani. Amit nem túlélni, hanem átélni kell(ene) -  hogy könnyebb legyen „túlélni” úgy egyébként.

Az irodalom nem elég praktikus ahhoz, hogy a puszta „csontváza”, azaz a nevek, évszámok, fogalmak és egyéb irodalomtörténeti tények mentén kellően meggyőző legyen. De ha valakit érzelmileg és mélyen megérint, onnantól kezdve ezek a tények is új fényt és értelmet kapnak. Ha valaki ezek után már magától és örömmel olvas, sőt, ír, azok az egészen praktikus kompetenciák is, mint például a szövegértés és a fogalmazáskészség, a maguk természetes módján és könnyedén fognak fejlődni. De ez a sorrend tényleg nem cserélhető fel – fontosabbnak tartom, mint mondjuk az irodalomtörténeti kronológia szigorú követését középiskolás szinten. Először átélni és megszeretni – utána tudni és teljesíteni.

A diákjaink nincsenek könnyű helyzetben. Sokan közülük nehéz körülmények közül, megtépázott családokból jönnek, hajnalban kelnek és estére érnek haza, ahol számos esetben nem a megértés és a szeretet fogadja őket. Mi, tanárok, szintén nem vagyunk könnyű helyzetben – meg kell küzdenünk az asztalainkon tornyosuló dolgozatokkal, a minőségi munkát szinte ellehetetlenítő, irracionálisan magas kötelező óraszámmal, a társadalmi és anyagi megbecsültség hiányával, a kudarcélményektől frusztrált, nagy létszámmal tantermekbe zsúfolt, „problémás” kamaszok ellenállásával. Méltatlannak és méltánytalannak is érzem, hogy egy összecsapott, szakmaiatlan, felülről ránk kényszerített kerettantervvel mérgezik tovább a légkört. Mintegy pótcselekvésként, hiszen úgy látszik, a valódi, szakmai és egzisztenciális problémák megoldására egyelőre nincs ötlet.

Kísérletezni ér?

Nem, a kezdő tanárnak főleg nem könnyű. A terem szűk és levegőtlen, a kicsi padokban kelletlenül fészkelődnek a fiúk, többségük legalább egy fejjel magasabb nálam. Vajon ki várja jobban a kicsengetést? Elvétve akad egy-egy füzet, szöveggyűjtemény. Van, aki beszélget, és van, aki körzővel szurkálja a padtársát, néhányan galacsinokat gyártanak, hogy egy-egy óvatlan pillanatban zselés frizurákat szentségtelenítsenek meg velük. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül. Senki sem hallja, amit mondok, és senkit sem érdekel.

Na jó, ebből elég. Mindenki vegyen elő egy lapot. Igen, jól hallottátok. Dolgozat. A zaj végre megszűnik, és én fellélegzem. De csak néhány percre, hiszen a fagyos, hideg csönd legalább olyan távol áll tőlem, mint az előbbi káosz. Öt év egyetemi képzés után ennyi telik tőlem? Hogy büntetésnek használjam a költészetet? Az osztály hangadói végre csöndben vannak, de flegmán mérnek végig a színes „full-cap”-sapkák alól. Titokban igazat adok nekik.

Valaki tudja, minek a rövidítése az, hogy RAP? Rhythm and poetry. Ritmus és poézis. Miért is nem ezzel kezdtem? Hiszen az osztály fele „rapper”, vagy mi, ideje utána nézni a műfajnak. Tanárnő, akkor most tényleg zenét hallgatunk? Kajak? Igen, de csak ha csöndben maradtok, és követitek a szemetekkel a szöveget, amit lefénymásoltam. (Mert egy-két éve még nyugodtan lehetett fénymásolni. Iskolánk egy ideje már nem gazdálkodhat önállóan, azóta fénymásolni csak témazáró dolgozatokat szabad, spórolunk. Ez sem az iskola vezetőségén múlik – felsőbb körökön, de odáig ki lát el a tantermekből?) Kivételesen elmaradnak a szemtelen kifogások és a kellemetlen megjegyzések. A szövegbe mélyednek, az arcokon mosoly, nem, nem az a cinikus és kárörvendő, úgy látszik, ez most tetszik nekik.

Vicces látvány, a fejek ütemesen bólogatnak, és néhányan a szöveget is mormolják:

„Bánatos balladáktól tajtékzik a tenger,
Szomorú éjszakák után örömteli a reggel.
Szemhéj csukódik, pupilla tág,
Fel a fejjel Magyarország: Guten Tag!
Élvezd, amíg van még mit, mintha ez a perc lenne az utolsó,
Nem attól haladsz előre, ha össze-vissza futkosol.
Palota vagy piszkos ól,
Az biztos: minden úr szereti a nőket,
Hát szeress te is, Biztos Úr!
Tiszta sor: Az élet téged igazol,
Senki nem bánt, ha járod utad öröm-ittasul.
Élvezd, hogyha rád tör a lámpaláz,
Semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz…

(Punnany Massif: Élvezd)

Megváltozott légkörben hasonlítjuk össze a szöveget Anakreón verseivel. Közben tisztázunk néhány fogalmat: lírai én, címzett, téma, szójáték, rím, szókép. Hasonlat, metafora. Ezen túl ők is hozhatnak egy-egy számot az óra elejére, ha nem túl trágár és meg tudják mondani, ki a lírai én. Hogy gyakoroljunk. Na meg – hogy ráhangolódjunk a költészetre. Ha kapcsolódik az adott óra témájához, az főleg „pluszt” ér. Csak letöltik a telefonjukra, csatlakoztatjuk a hangfalhoz – és pár percre elfelejtjük a nap nyűgét. Ezekben a percekben nagyon jó a diákok tekintetével találkozni.

A sikeren felbátorodom. Írjunk hasonlatokat! Például: A szépirodalmi szövegek és a kommersz szövegek között akkora a különbség, mint a Tokaji Aszú és a Tesco-s koccintós között. Mint a beaf steak és az olcsó parizer között. Mint a Dreher Black és a Kőbányai Világos között. A legjobbak felkerülnek a táblára, természetesen a szerzők nevével – ez azóta is bevett gyakorlat. Telefonnal fotó készül, és már töltik is fel a facebook-ra. Like.    

Hogyan vegyük rá a kamaszokat, hogy olvassák el Zrínyi Mikós Szigeti veszedelem című eposzát? Ha jót akarunk, sehogy. Inkább írjanak eposzt ők maguk. A téma: hogyan lesz az iskolából szórakozóhely? Kiválasztjuk az osztály epikus hőseit, akik ezt az „egész közösség életére hatással lévő, nagy tettet” véghezviszik. Epikus jelzőket kapnak, gyakoroljuk az eposzi hasonlatokat. („Annyi esze van, mint egy kitagadott, félszemű, molyoktól szétrágott, padlásra száműzött, döglött hintalónak, mely egy 120 kilós orosz kisgyerek alatt tört össze, és még a patkója is műanyagból van”.) Isteneket választunk, akik segítik illetve gátolják majd az epikus hősöket. Miután nagy vonalakban tisztázzuk a cselekményt, a csoportok kidolgoznak egy-egy éneket, melyek központjában valamilyen eposzi kellék áll: segélykérés, témamegjelölés, seregszemle, stb. A hajnali metrón is ez a téma, félálomban, de elégedetten hallgatom, amint a megfelelő fordulatokról vitatkoznak.          

Az elkészült „osztályeposz” természetesen nem egyenletes színvonalú, bár ez még a klasszikus művekkel is előfordul. Mindenesetre szellemes és izgalmas a szöveg, mely nemcsak az iskola intézményét kritizálja – a szerzők öniróniával jelenítik meg a diákok világát is.       

Következnek Mikes Kelemen levelei. Házi feladat: képzeljétek el, hogy szomorúan folytatódik az osztályeposz: a tanárok zsarnoksága visszatér, és az egész osztályt száműzik egy távoli szigetre. Írjatok levelet haza, melyből kiderül, hogy mennyire hiányzik az otthonotok. Ironikus, vitriolos leveleket vártam az eddigi tapasztalatok alapján. Ezek a kamasz fiúk általában vagánysággal és „keménységgel” álcázzák magukat. De nem ez történt. Megható, és, igen, túlzás nélkül állíthatom, katartikus percek voltak, amint a jó íráskészséggel megáldott pesti srácok felolvasták a leveleiket. Melyeket a honvágyról és az otthonuk szeretetéről írtak, a lehető legkomolyabban és legjobb tudásuk szerint.

Kozmaköltészet – Friss Forgácsok

Az új kerettanterv a középiskolás tanulmányok legvégén, teljesen mellékesen és felületesen foglalkozik csak a kortárs irodalommal és az irodalom határterületeivel. (Szóval ebben nincs változás az eddigiekhez képest – csak ez most aztán „kötelezőbb”, mint valaha.)  A legtöbb esetben már nem is sikerül „eljutni odáig” (hiába a nagy hajsza a „haladás” érdekében), így a diákok nagy részének az irodalommal kapcsolatban az lehet az érzése, hogy ez is valami halott, érdektelen, muzeális dolog, az öregek mániája, amihez sok közük nincs. Nagyon sok családunknál nincs is otthon könyvespolc. „Úgyis minden fent van a neten.” Ez már a vég? Attól függ.

Kísérleteim a kreatív írással nem várt eredményt hoztak. (A módszerek nagy részét Lackfi Jánosnak és Vörös Istvánnak, e két kitűnő írónak, költőnek, műfordítónak és egyetemi tanárnak köszönhetem. A Kreatív Írás-kurzussal töltött idő a Pázmány bölcsészkarán alapvetően meghatározza az irodalomóráimat.)  Ezek közül a „kemény”, külvárosi aszfalton felnőtt kamasz fiúk közül néhányan elképesztő érzékkel fordítják szlengre az Antigoné drámai dialógusait és a Hamlet-monológot. Amit aztán a többiek is szájtátva hallgattak. „Hallod, ezt írd már le nekem is!” „Jó, majd átküldöm facebook-on!”

Először csak zárt, osztály-szintű facebook-csoportokat hoztunk létre, ahova fel lehetett tölteni a legjobban sikerült szövegeket, kedvenc számokat, aktuális témánkhoz kapcsolódó videókat. (Ha valaki megkérné a tanítványaimat, hogy mondjanak irodalmi szakszót, tízből kilenc biztosan az intertextualitást említené…) Egy tehetségesebb fiú kiposztolt videójának köszönhetően ismertem meg így Akkezdet Phiai – együttest, melyben az egyik frontember történetesen Závada Péter, a Kossuth-díjas író, Závada Pál fia. Aki egyébként maga is kitűnő költő, 2012-ben jelent meg első verses kötete, Ahol megszakad címmel. Süveg Márk pedig, a duó másik tagja, a magyarországi slam poetry egyik legnépszerűbb előadója – márpedig ez a műfaj kötelező mindenkinek, aki szeretné közelebb hozni a szépirodalmat ezekhez a „facebook-függő, állandóan az okos telefonjukat babráló, beszűkült fiatalokhoz”.

A lelkesedést látva nyílt facebook-csoportot is indítottam, „Kozmaköltészet-Friss Forgácsok”- névvel, ide folyamatosan kapcsolódnak be a „kozmás” diákok, olyanok is, akiket nem ismerek személyesen. Egyre bővül a „virtuális szöveggyűjteményünk”, mely jó kiindulási alap az évente kétszer megrendezett Irodalmi Kávéházhoz – amikor nem virtuálisan, hanem személyesen találkoznak alkotók és irodalomkedvelők. Ahol egyébként teret kap a tánc és a zene is. Hip-hop-rajongó diákjaim a slam poetry-szövegekre kidolgozott koreográfiát adnak elő, autodidakta zenészeimmel (mert ilyeneket is lehet ám találni egy faipari szakközépben…) pedig általunk megzenésített verseket és feldolgozott (főleg magyar és cigány) népdalokat játszunk. Sőt, legújabb színfoltként cigány néptánc is szerepelt a 2012-es decemberi programunkban.

Mert ezek a „mai tizenévesek” pontosan olyan érzékenyek és fogékonyak a szépségre, az alkotás élményére és örömére, az esztétikai értékekre, a sikerre és az elismerésre, mint mindig, minden korban – de az első lépést a világuk felé nekem, a felnőttnek, a tanárnak kell megtennem. Hiszen ők ellenállással és bizalmatlansággal tekintenek az oktatási intézményre úgy általában – az idevezető okok persze külön tanulmányokat érdemelnének. De egyelőre ez a kiindulási helyzet.

Mire lenne szükség?

Először is talán arra, hogy az oktatásügyekben döntést hozók meghallgassanak minket, tanárokat – akik közvetlenül találkozunk, foglakozunk a fiatalokkal. Három év nem hosszú idő, de ahhoz elég volt, hogy rájöjjek, egészen alapvető dolgok hiányoznak a „koncepcióból”.

Nem világos, mi az irodalomtanítás célja. Nem veszik figyelembe, hogy a fiatalok elsődleges kommunikációs közege az internet. Hogy a kortárs irodalomnak és az irodalom határterületeinek komoly (be)vezető szerepet kellene szánni – mert csak ezek felől vezethet az út a klasszikusokhoz, és nem fordítva. (Már ha hosszú távú, elmélyült és őszinte tanításban-tanulásban gondolkodunk…) Hogy a „reprodukció” mellett fontos a „produkció”, vagyis az, hogy a tanulók személyisége, egyénisége, esetleg alkotói tehetsége az órákon minél több teret kaphasson. Ami persze nem azt jelenti, hogy az új módszerek hatására egyszerre az egész osztályból költő lesz – de általában a kevésbé tehetségeseket, kevésbé fogékonyakat sem hagyja hidegen, ha közvetlenül az osztálytársaiktól tapasztalják meg az új ötletek felszikrázását.

Szükségünk van időre, alternatívákra és alkotói szabadságra – tanároknak és diákoknak egyaránt. Hogy alkalmazkodni tudjunk egymáshoz, az adott kulturális közegünkhöz, emberi kapcsolatainkhoz, sokféleségünkhöz.

Ha az én szavaim nem elég meggyőzőek, segítsenek nekem a diákjaim. Íme, csak néhány kiragadott példa, milyen mélyen meg tudják érteni egy költői kép logikáját, ha időt szánunk némi kreatív írásra is.

„Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipőjü, aranyhajú
lánnyal játszani hivott.”

(Anakreón, Babits Mihály fordítása)

Engem a Szerelem
matekórán egy körzővel szúr szíven,
és több ponton összekötött a végtelennel.

Engem a Szerelem
a konyhában késsel támadott le,
aztán egyszerűen puhára főzött.

Engem a Szerelem
a tanműhelyben fűrésszel forgácsolt szét,
és végül simára gyalulta a szívem.

(Diákok, akik csoportmunkában írták át az Anakreón-versszakot)