Ne tudjunk mindent jobban a gyerekeknél!
Egy nagyon jó nevű budapesti gimnáziumba hívtak meg foglalkozást tartani. Az osztályfőnök meglepett azzal, hogy azt mondta, ad nekem 60 percet az osztállyal, csináljam azt, amit jónak vélek, megbízik bennem, tudja, hogy bármit találjak is ki, az jó lesz a gyerekeinek. Hihetetlen érzés megtapasztalni azt, hogy valaki ilyen bizalommal fordul felém.
A gyerekek kilencedikesek most, de már ötödiktől egy osztályba járnak, ismerik egymást, együtt nőttek fel. Az osztályfőnökük egy kicsit már az anyukájuk is, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az egyik nagyon kézzelfogható következménye ennek az, hogy őt is nagyon ismerik, tőle is már milliószor hallották ugyanazt, nincs már akkora hatása annak, amit ő mond bizonyos kérdésekben, hiszen az ő szavait, véleményét már kívülről fújják. Csakúgy, mint az anyukáét otthon.
Gondolkodtam, hogy mit csináljak az órán, ami biztos, hogy hasznos lesz nekik. Nem először voltam ebben a helyzetben, pedagógus lévén már sok órát tartottam, mindig jól felkészültem, kitaláltam, beosztottam, lebontottam percekre, tartalommal töltöttem meg a tanórát. Most valahogy ez nem ment. Elkezdődött az óra, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit fogunk csinálni. Bemutatkoztam, és feltettem az első kérdésemet:
„Azt kérem, hogy írjátok össze, hogy mitől lenne nektek hasznos ez a 60 perc! Mivel foglalkozzunk, hogy a végén úgy érezzétek, megérte itt lenni?”
Azonnal írni kezdtek:
Szerelem, barátság, hatékony tanulás, szexualitás, előítéletek, családi problémák, bántalmazás, motiváció, modern költészet…
Ahogy sorolták, én írtam a táblára mindent, amit kimondtak. Megtapasztalták azt, hogy komolyan veszem őket, nem szelektáltam, nem én döntöttem el, hogy mi kerülhet fel, és mi nem. Valóban érdekelt, hogy mi jár a fejükben, valóban csak azt szerettem volna, hogy NEKIK hasznos legyen az együtt töltött idő. Utána csoportosítottuk a témákat, majd megszavazták, hogy melyikkel foglalkozzunk. Ők irányítottak, mégis én vezettem. Nem lett káosz, nem hülyéskedték el a kérdéseket, együtt voltak, figyeltek egymásra, gondolkodtak.
Nem mondtam semmi olyasmit, hogy szerintem ez nem úgy van, hogy én azt másképp látom. Nem minősitettem a véleményüket, nem akartam befolyásolni őket semmiben, ehelyett figyeltem arra, amit mondtak. Egyetlen 15 éves sem fog azért változtatni a véleményén, mert szerintem az nem úgy van, viszont abban a pillanatban, amint hangosan kimondja, a társai tükröt tartanak elé, és ő elgondolkodik. Már az is elég, ha látja, mennyi minden van még azon kívül, amit ő gondol és tudni vél.
Létezik más tapasztalat, más hozzáállás. Léteznek más prioritások. Ennek volt a legnagyobb ereje az órán. Felmerült egy kérdés, ők állást foglaltak (skáláztunk a térben, eljátszottunk szituációkat), majd elmondták, hogy miért azt választották, miért gondolják, hogy számukra az a helyes válasz. Tapintható volt, ahogy figyeltek egymásra, ahogy próbálták megérteni, hogy a másik miért gondolja azt, amit gondol, hogy a másik szerint miért az az első, amikor szerintük nem az.
Nagyon élveztem az órát, és jó tapasztalat volt az, hogy mertem rájuk hagyatkozni, mertem bízni abban, hogy ők valóban tudják, mitől lesz egy tanóra hasznos nekik. Minden tartalmat ők adtak hozzá, én a kereteket biztosítottam. Egymástól tanultak, és volt mit tanulniuk.
Néhány visszajelzés az óra után
„Nagyon érdekes volt a többiek véleményét hallgatni és ez az alkalom során is jobban megismertük egymást, amellett, hogy játékosan dolgoztunk fel iszonyatosan kemény témákat, amelyeken a legtöbb felnőtt is elgondolkozna.”
„Nagyon tetszett hogy erdekelte a mi velemenyunk a dolgokrol es valaszthattunk a lehetosegek kozott”
„Nagyon tetszett, hogy nem voltak tabutémák, és, hogy el lehetett mondani a véleményünket”
Bízhatunk a gyerekekben? Hihetjük, hogy tudják, mire van szükségük? Igen, határozott igen!
Próbáld ki legközelebb akár egy nagyobb csoporttal, akár otthon a saját gyerekeddel, hogy egy beszélgetés előtt megkérdezed tőle, hogy neki mitől lenne hasznos az együtt töltött idő! Akár negyed óra is, ha annyi van. Miről beszéljetek, hogy a végén azt érezze, megérte veled tölteni ezt az időt? Ne akarjuk mindig jobban tudni, hogy mire van szüksége a gyereknek, nem szükséges minden percben a nevelésével foglalkoznunk. Megéri megpróbálni, mert lehet, hogy egy olyan témát hoz fel, ami neked eszedbe se jutna vele kapcsolatban, őt mégis az foglalkoztatja.
SZERZŐNKRŐL
Gyarmati Katalin Anna mediátor. Nem terápiás munkát végzez, hanem a problémák megoldásában segít a hozzá fordulóknak, mindig a jövőt szem előtt tartva, a legjobb megoldásra fókuszálva. Alkalmazták több gimnáziumban gyermekvédelmi szakemberként, dolgozott középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel, ezen kívül családgondozóként foglalkozott problémákkal küzdő családokkal. A mediátor szakmán belül mindezeket a tapasztalatokat kamatoztatja nap mint nap, tapasztalatairól weboldalán számol be rendszeresen, Kamasznavigátor című kiadványa a közelmúltban látott napvilágot.
Írásai a Kölökneten:
Aki kapcsolatok nélkül ül egy osztályban, az láthatatlan
Hogyan beszéljünk az iskolában a párkapcsolatokról?
A megoldásfókuszú megközelítés, avagy mégis könnyen kezelhetők a nehezen kezelhetők?
