Miért utáltam meg a matematikát

Általánosban még volt némi lelkesedés bennem. Azt ugyan már kezdtem kapiskálni, hogy sem a matek, sem a fizika, de a kémia sem lesz a kedvenc tárgyam, de még mindig sikerült felszívnom magam az év végi ötösig. Majdnem jó volt: a kémiát minden évben valaki más, kamaszlányok által kifejezetten vonzónak látott, fiatal, képesítés nélküli pasi tanította, fizikán rengeteget kísérleteztünk, a matekot meg ugyanaz vitte, aki a fizikát – ráadásul ő volt az iskola igazgatója is, aki az egyéb tárgyakból rendszeresen megnyert tanulmányi versenyek és a haldokló apám miatt sok mindent elnézett nekem.

Mire a gimnáziumba kerültem, az apám már meghalt, és ugyan középfokon is sikerült néhány jól megírt esszével öregbíteni az iskola jó hírnevét, már semmi sem állhatott a nyakam és a matematika élesre fent bárdja közé, melynek nyelét ráadásul az osztályfőnököm markolta. Nem analizálnám a folyamatot, amúgy is a feledés jótékony homályába vesztek a részletek, elég annyi, hogy úgy éreztem magam matekórán, mintha egy másik bolygóra kerültem volna, egy olyan helyre, ahol sem a kommunikáció nyelvét, sem a túlélés szabályait nem ismerem. Minden órán az osztálytársaim arcát fürkésztem, és máig sem tudom eldönteni, hogy tényleg értették, vagy csak úgy csináltak. Most lesz a 30. érettségi évfordulónk, majd megkérdezem.

Természetesen voltak olyanok, akik tökéletes biztonsággal kezelték ezt a kérdést, és nem úgy kezdődött számukra az óra, hogy öklömnyi gombóccá ugrott össze a gyomruk, tetézve ezt a hideg verejtékkel, ami nyaktól kiindulva képzett vékonyka patakokat az ember bőrén. Egy idő után elértem azt a rettegési fokozatot, hogy abban a pillanatban leállt az agyam, amikor számot láttam – és ez a jelenség a mai napig kísért.

Visszatekintve, volt ebben az egészben nem kis adag szadizmus. A RENDSZER ugyanis a jó tanulókra volt kitalálva – aki (bármelyik tárgyból) nem ütötte meg ezt a szintet, az azon az órán páriaként tengette az életét. Úgy tűnik, nem akartak minket semmire sem megtanítani, hanem pusztán tetten akartak érni: bármelyik pillanatban, bármiért. Lecke, felelés, röpdolgozat, témazáró – mind-mind arra voltak kitalálva, hogy nyakon csípjék azt, aki a vonal alatt teljesít. De ha még megugrottad is, ott volt a szimpátia-faktor, ha pikkelt rád a tanár, megszakadhattál. Emlékszem, dacból letettem az orosz középfokú nyelvvizsgát, és amikor megjöttek a bizonyítványok, a tanár minden sikeresen vizsgázót felállított és megtapsoltatott az osztállyal, csak engem nem. Ő volt az, aki szóvá tette, miért kapom én a félárváknak járó olcsóbb menzakosztot, amikor minden nap új ruha van rajtam (szombatonként a város akkor még egyetlen turkálójának hosszasan kanyargó sorába álltam be rendszeresen reggel hatkor, és amit itt fillérekért megszereztem, át-átvariáltam).

De az oroszt valahogy mégsem utáltam, mert volt hozzá kapcsolódási pontom.

A matekhoz semmi. Igaz, megpróbált az ofő korrepetálni, nem annyira jó szándékból, mint kötelességből, de mivel ugyanazt a módszert alkalmazta, mint az órán, minden egyes ott töltött perc ablakon kidobott idő volt. Nem fértem bele a szakmai hitvallásába. Sem.

Érdekes, a magyartanárunk képes volt rábírni azt is az olvasásra, akinek a lelkesedése lecövekelt a keresztrejtvényeknél. Igaz, mindenek felett szerette az irodalmat, a nyelvtant és a diákokat. Egy igaz pedagógus volt a négy év alatt, aki kivívta a tiszteletet: ő. És nem azért, mert az egyik kedvence voltam (de, egy kicsit azért is), hanem azért, mert nem arra utazott, hogy megbüntessen, hanem arra, hogy valami kultúrát szuszakoljon a fejekbe.

Szóval, mire eljött az érettségi ideje már gyűlöltem minden reál tárgyat. Senki, egyetlen pedagógus sem vette a fáradságot, hogy érdemben foglalkozzon azokkal, akiknek nem ment úgy, mint a karikacsapás, sőt, sehogy… Az érettségi bukást úgy úsztam meg, hogy az elnök szerint nem lehetett volna megmagyarázni, miért húznak meg egyetlen tantárgyból, miközben a többiből meglehetősen jól teljesítek, ezért levitték a ponthatárt. Akkor még lehetett ilyet csinálni.

Hosszú évekkel később, a Múzeumok Éjszakáján volt szerencsém az Elektrotechnikai Múzeumban megnézni egy rendhagyó fizikaórát. Jómagam nem vállalkoztam volna erre a programra a fentebb kifejtett, tanult fóbiáim miatt, de a társaságom rávett a dologra. És akkor megértettem valami fizikai törvényszerűséget, ott, azalatt a 20 perc alatt. Így is lehet? – értetlenkedtem visszaemlékezve az egyik fizikatanárunk szándékos verbális kínzásaira, a másik lótlan-sótlan tanóráira.

Lehet, kérem. Nagyon sokféleképpen lehet. S nem is a módszerekre, az eszközökre vagy a stílusra gondolok: ennél többről és kevesebbről van szó. Éppen ezért sírva kérem azokat, akik a pedagóguspályának szentelnék az életüket: ha rühellik a gyerekeket, változtassák meg a döntésüket. Mert ha szeretek valakit, akkor arra törekszem, hogy neki jó legyen, és akkor a rendelkezésemre álló tudást és felszerelést eme cél érdekében állítom hadrendbe, és nem azért, hogy nap mint nap egy olyan csatatérre kényszerítsem, ahol a túlerővel szemben semmi esélye sincs.

A Kölöknet ajánlja

Mitől jó tanár a tanár?

Óriási tanulságokkal zárult "AZ ÉV TANÁRA" szavazás

Kedves Diákok... – Egy tanár elnézést kér