Az iskolai tesztekről
Írásbeli felvételi, kompetenciamérés
Érdemes készülni a középiskolai felvételire? Nem, mert úgysem olyan feladatok lesznek, amire meg lehetne tanulni a választ? Vagy épp hogy muszáj, mert ilyen feladatokkal a gyerek még sose találkozott? És mi van, ha mindkettő igaz? Nézzük, mik is ezek a tesztek!
Mi is az a teszt? A szó egészen egyszerűen próbát jelent, nagyjából abban az értelemben, ahogy régen az iskolai témazáró dolgozatot is tudáspróbának nevezték. A számonkérés valószínűleg egyidős a tanítási tevékenységgel, vagyis több ezer éves. A mai fogalmaink szerinti tesztek azonban ennél lényegesen fiatalabbak. A tesztek az iskolában arra szolgálnak, hogy matematikai-statisztikai eszközöket is bevetve, a lehető legalaposabb visszajelzésünk legyen a tanulók valamely csoportjának tudásáról, ismereteiről, képességeiről. Arról, hogy a diákoknak milyen mértékben sikerült elsajátítaniuk a tantervben rögzített tartalmakat.
A technológiai fejlődés napjainkra lehetővé tette a tanulói tudás olyan újfajta értékelését, amire korábban nem volt példa. Ma már sok, esetenként akár több tízezer tanuló eredményeit lehet egy közös adatbázisban rögzíteni, feldolgozni, és így a diákok teljesítményéről megalapozott állításokat tenni. Hiszen mennyivel meggyőzőbb például az, ha tudjuk, hogy az összes magyar hatodikos tanulónak a negyede ly-nal írja a muszáj szót, mintha 3-4 vagy akár több magyartanárt kérdeznénk arról, hogy melyek a leggyakrabban előforduló helyesírási hibák. A teszteknek a tömeges feldolgozás miatt olyanoknak kell lenniük, hogy a javítással a lehető legkevesebb időt kelljen eltöltenie a tanárnak. A legelterjedtebbek ezért azok a tesztek, ahol több, előre megadott lehetőség közül kell a diáknak kiválasztania egy adott kérdésre a helyes választ.
Minél több a válaszlehetőség, annál nehezebb a feladatot jól megoldani annak, akinek nincs meg a szükséges ismerete hozzá. A vaktalálat, vagyis annak az esélye, hogy valaki egyszerűen csak jól tippel, két válasz esetén még 50%, de négyes választásnál már kellően kicsi (25%), ezért is terjedt el ez a kérdésforma széles körben. Fontos, hogy az álválaszok is valamilyen szinten hihetőek legyenek, sőt, a tesztkészítők egyik jellegzetes „fogása”, hogy a tipikus hibás gondolatmenet eredményét is beteszik a válaszlehetőségek közé. A fenti feladat például azt ellenőrzi, hogy a diákok megtanulták-e, és képesek-e használni a téglalap területének képletét. A D válasz a helyes, de valamilyen logika mindegyikben van. Ha például valaki összetéveszti a területet a kerülettel, és utóbbit számolja ki, megtalálja a válaszok között a 14-et is, és gyorsan bekarikázhatja, anélkül, hogy az árulkodó cm – cm2 különbségre figyelne.
A fentihez hasonló feladatokból álló teszt elkészítése meglehetősen sok munkával jár, a javítása és értékelése viszont annál egyszerűbb. Ebből pozitív és negatív vonás egyaránt következik. Pozitív, hogy a tesztek mentén sokkal objektívebben lehet a diákok tudását összehasonlítani, vagyis megállapítani, hogy András és Béla közül ki tud többet. Aki jó választ karikázott, az kap pontot, aki rosszat, az nem; ez a létező legegyszerűbb döntés. Egyiküknek valószínűleg több ismerete van a témáról, mint a másikuknak, mert több fogalmat tanult meg és több jellemzőt tudott felsorolni. Eldönthető tehát, hogy melyikük a jobb. De vajon a több ismeret sikeresebbé tesz-e egy diákot a további életében?
Mire jó, és mire nem?
A teszteket, éppen azért, mert gyorsan és egyértelműen javíthatóak, előszeretettel alkalmazzák a legkülönfélébb vizsgák alkalmával. Gondoljunk csak a gépjárművezetők KRESZ vizsgájára, vagy a nyelvvizsga nyelvtani tesztjére. A bebiflázott közlekedési szabályok önmagukban még senkit sem tesznek jó gépkocsivezetővé, és azt sem tudjuk megjósolni, hogy két, azonos eredménnyel nyelvvizsgázott ember közül ki lesz képes megértetni magát külföldi nyaralása alkalmával.
Ugyanezek a kételyek vetődtek fel akkor, amikor arra kellett választ találni, hogy a jó teszteredmény képes-e valóban előre jelezni azt, hogy a diák sikeres lesz-e a legerősebb gimnáziumban, vagy sem. Egyáltalán: a tanulók iskolai eredményei milyen sikerrel jósolják meg felnőtt életük eredményességét? Választ tudnak-e adni az országos mérések tesztjei arra a kérdésre, hogy a fiatalok az iskolában megtanulják-e mindazt, amire felnőtt életükben szükségük lesz?
Új típusú tesztek
Ezek a kérdések és kételyek segítették a szakembereket abban, hogy megújítsák a tesztek tartalmát és új típusú feladatokat kezdjenek használni. Amikor úgynevezett kompetencia alapú feladatokról, tesztekről, vagy kompetenciamérésről van szó, az arra utal, hogy nem egyszerűen az ismereteket kérik számon, hanem az alkalmazásra képes tudást.
:
A kompetenciamérés azt vizsgálja, hogy a tanulók képesek-e a tudásukat alkalmazni, további ismeretszerzésre felhasználni, vagyis birtokában vannak-e annak az eszköztudásnak, amely nélkülözhetetlen további fejlődésükhöz. A felmérés tesztjei ezért – a korszerű nemzetközi mérésekhez hasonlóan – nem a tantervi követelmények teljesülését mérik elsősorban, hanem azt, hogy a tanulók képesek-e ismereteiket felhasználva a mindennapi élethelyzetekhez kapcsolható problémákat megoldani.
(Részlet Az Országos kompetenciamérés tartalmi kerete című kiadványból)
Az új típusú tesztek az ezredforduló környékén gyorsan és szinte teljes mértékben vették át a terepet, legalábbis az országos és nemzetközi mérések és vizsgák tekintetében. A nemzetközi méréseknek azért is volt kiemelt szerepük, mert egyfajta új mérési kultúrát terjesztettek több országban, egyidejűleg. Az úgynevezett PISA vizsgálat, amely 2000-ben kezdődött, volt az első olyan átfogó nemzetközi felmérés, amely következetesen szakított a tanterv alapú tematikával. Nem azt teszteli, mennyire sajátították el a tanulók az iskolában közvetített tananyagot, hanem azt vizsgálja, rendelkeznek-e a 15 évesek azzal az alapvető tudással, műveltséggel, amely további fejlődésükhöz, egy fejlett társadalmi közegben való személyes boldogulásukhoz, szakmai, munkahelyi helytállásukhoz szükséges.
Magyarországon az elmúlt 10 évben sorban változtak a tesztek ilyen, úgynevezett kompetenciaalapúvá. Elsőként a középiskolai közös írásbeli felvételi vizsga feladatlapja a hat- illetve nyolcosztályos gimnáziumokba, később a középiskolák kilencedik évfolyamára is, majd 2001-ben elkezdődött az Országos kompetenciamérés. Pár évvel később az érettségi vizsga reformja is azt eredményezte, hogy már az írásbeli érettségi feladatsorok is, különösen a középszinten, eltolódtak a kompetencia alapú feladatok felé. Hogy ez mit is jelent, látható az alábbi feladatból:
Ez a feladat, hasonlóképpen a fent bemutatott, téglalap területére vonatkozó kérdéshez, alapvető geometriai ismeretre támaszkodik. Itt azonban korántsem arról van szó, hogy matematikai szituációban alkalmazni kell egy képletet. A szituáció kötődik a valós élethez. Ugyanakkor, aki a háromszög-egyenlőtlenségeket megtanulta matematikából, az rögtön látja, hogy 18+42=60, ami azt jelenti, hogy a három fának egy egyenesre kell esnie. (A diákok jó része valószínűleg tudja, a szülőknek azonban megbocsátható ennyi feledékenység: Ha ugyanis nem esnének egy egyenesre, akkor a három fa egy háromszöget határozna meg, ekkor azonban bármely két oldal összege nagyobb, mint a harmadik oldal. Itt viszont a 18 lépés plusz a 42 lépés nem nagyobb, hanem éppenséggel egyenlő a 60 lépéssel.) A megoldás csak akkor jó, ha a diák a diófát a másik két fával „egy vonalba” rajzolja be, és arányosan helyezi el. Ezt a feladatot kijavítani nem igazán kerül több időbe vagy energiába, mint a téglalaposat, mégis mennyire más a kettő!
Akinek kedve támadt, böngészhet a korábbi évek kompetenciaméréseinek feladatai között a http://kompetenciameres.hu/letoltheto.php oldalon, vagy a felvételi vizsgák feladatai között a http://www.oh.gov.hu/kozoktatas/korabbi-beiskolazasi/korabbi-beiskolazasi oldalon. És bár a tesztre tanításnak sok értelme nincsen, ha a gyerek éppen felvételi előtt áll, érdemes egy régi feladatsort, csak a jellege miatt, megmutatni neki. A legtöbb iskolában különben ezt már úgyis régen megtették.
