Buktassunk vagy ne?

Sok év távlatából érdemes elgondolkodni azon, mire is tanított engem, Jótanulót a Rosszgyerek, és hogy mire tanította őt az iskola az utolsó paddal, a buktatással.

Nos, én azt tanultam, hogy a rosszaknak a hátsó sorban a helyük. Hogy aki lemarad, az kimarad, és nem érdemes rá szót vesztegetni. Volt-nincs... Tavaly még ott ült a hátsó padban, az idén már nem, ez azonban szemlátomást nem izgat senkit.

A Rosszgyerek pedig azt tanulta, hogy ő selejtes, akit simán el lehet félúton veszíteni. Ragaszkodott ő is a tanító nénihez, akinek a szépen erezett kézfejét valószínűleg ugyanúgy csodálta, ahogy mindannyian. De nem tudta kivívni a szeretetét, mert ahhoz szépen kellett volna gömbölyíteni az „o” betűt, tudni kellett volna a hónapokat sorban, no és kihegyezve kellett volna tartani a tolltartóban a színeseket. Ő pedig ezeket nem tudta. Hogyan is tudhatta volna, amikor Rosszgyerek volt...?

Őt soha nem szólította fel a jó Tanító néni, aki puszta tapintatból, hogy meg ne szégyenítse, inkább hagyta, hadd foglalja el magát csendesen a hátsó padban. Az ünnepségeken sose kapott szerepet, nehogy szégyent hozzon az osztályra a közönség előtt, és bizony, a Tanító néni örült, amikor a Rosszgyerek nem jött el a közös kirándulásokra, hiszen egyre nyughatatlanabbul, egyre agresszívabban viselkedett. De az órákon se volt másképp: ahelyett, hogy hálás lett volna a békességért, egyre többet zörgött, lomolt a hátsó padban, és előszeretettel piszkálta az előtte ülő lányok haját.

Igen, a Rosszgyerek beteljesítette a hozzá fűzött jóslatot: kezelhetetlen volt és nevelhetetlen, mi sem természetesebb hát, mint hogy a jó Tanító néni és a jó Osztály az első adandó alkalommal megszabaduljon tőle...

Az alsós bukások túlnyomó részének hátterében az itt leírthoz hasonló jelenségek állnak, vagyis nem olyan probléma, amin puszta ismételgetéssel, gyakorlással, még egy ugyanolyan évvel segíteni lehet. A bukás nem segít rendezni az egyes készségek elmaradott fejlettségét, hiszen ehhez az adott készségszintnek megfelelő fejlesztés szükséges, ami ha az előző „elsős” módszertanban nem volt benne, nem lesz benne a következőben sem. De nem segít a buktatás az otthoni és az iskolai kultúra illeszkedési zavarán sem.

Az – egyébként tévesen – „buktatás tilalmának” nevezett intézkedés elvben azt célozta volna, hogy alsóban, amikor az iskola fő célja a tanulási készségek megalapozása, a gyerekek a tanítóval való több évig tartó, bensőséges kapcsolatban, a kialakuló gyerekközösség védelmében, az egyéni különbségeknek megfelelő ütemben fejlődjenek, garantálva ugyanakkor, hogy négy év alatt mindenki eljut a készségfejlődés megfelelő szintjére.

Ehhez azonban nyilván nem elég a buktatást megtiltani, de a megfelelő fejlesztés eszköztárát is biztosítani kell. A „buktatás tilalma” épp ezért nem a buktatás eltörlésére vonatkozó adminisztratív intézkedés próbált (volna) lenni, hanem a négyéves fejlesztő folyamat egyik garanciája, számos támogató intézkedéssel kiegészítve.

A gyengén teljesítő, de nem „megbuktatott” kisdiákok egyéni fejlesztési terve, a számukra biztosított fejlesztő órák lettek volna hivatottak garantálni azt a többlet gondoskodást, amire a lemaradó gyerekeknek a hátrányok kompenzálásához szükségük van – és amit, lássuk be, pusztán a buktatás által nem fognak megkapni továbbra sem.

Míg a buktatás elsősorban a tanítónak segít, addig a „buktatás tilalma”, ha jól használják, elsősorban a rászoruló, lemaradásokkal küzdő diáknak. De csak akkor, ha jól használják. Ha a tanító segítséget kap az egyéni fejlesztési terv elkészítéséhez és megvalósításához, ha támogatást kap a csoporton belüli szolidaritás erősítéséhez, a Rosszgyerekek személyiségfejlesztéséhez, pozitív csoportszerepük kialakításához és ezzel a probléma tényleges rendezéséhez. Ha a „buktatás tilalmát” nem dogmatikusan értelmezik, hanem úgy, ahogyan a rendelkezés ténylegesen szól; vagyis a szülők és tanítók együtt keresik meg az érintett gyerekeknek a legjobb megoldást.

Az alsó tagozat az első olyan csoportos élmény, ahol a gyerekeknek teljesítményhelyzetben, egy csoport normáit is szem előtt tartva kell megfelelniük. Nem mindegy, hogy az első kudarc pillanatában hagyjuk elveszni őket, vagy egy több évig tartó folyamatban megtanítjuk őket az egyéni teljesítményre, a csoporthoz tartozásra, a normakövetésre. Talán nem gondolunk arra, hogy a buktatással nemcsak a tízes körben való összeadás képességét minősítjük, de azt is megmutatjuk az érintett gyerekeknek, hogy a csoport, amihez kötődni kezdenek épp, nem tart rájuk igényt. Ennek az iskola világán messze túlmutató következményei lehetnek.

Épp ezért jobban tesszük, ha inkább a megfelelő (tanítókat és gyerekeket) támogató rendszer működtetését követeljük, nem pedig a valójában soha el nem törölt buktatás helyreállítását.