Egy nehéz nap krónikája

Reggel háromnegyed nyolc, a porta előtt gyülekeznek már a gyerekek. Tekintetem gyorsan végigfuttatom a gyerekseregen: ki van itt, és ki hiányzik. Az aluljárós társaság még nem érkezett meg, nyugtázom gyorsan, ők biztos szokás szerint, a reggeli közepén futnak majd be nagy csinadratával. Nem kell sokat várni, és a kifli majszolás közben kialakuló törékeny csendbe harsány „szevasz tesózásokkal” kísért rituális kézfogás, és a kétoldali puszi-puszi hasít bele. Megjöttek. A közös cigi tuti, érzem a hevenyészetten odadobott „Csókolom” közben felém áradó leheletből. Hogy a fél literes energiaitalos doboz nem járt kézről-kézre, abban már csak reménykedhetem. Ha igen, akkor ma elég nehéz lesz, nekem sem sikerült éjszaka kialudni magam. Tapasztalat, a két dolog rosszul interferál. Hányszor megfogadtam, hogy tízkor lefekszem, korholom magam szokatlan feldobottságukat látván. Hiába, a két tényező közül erre van maximális ráhatásom. Ugyan az energiaitalt tiltja a házirend. A falakon belül nyugodtan elkobozhatom, ebben nincs köztünk vita, a szabály az szabály. Egy utolsó erős rohamtámadást a „jaj ne tessék, becsszóra, most utoljára, csak egy ilyen kicsit” még ki kell bírnom, ezt is hősiesen állva, már egyszerű dolog elzárnom a szekrénybe. De hogy kint mit csinál, ahhoz semmi közöm kapom meg most is. Anya tudja, kérdezem. Hát persze! Fel fogom hívni, megkérdezem. Csak tessék. Másnap telefon nélkül is megkapom a választ. A kamasz kiismerhetetlen, most éppen barátkozósban vagyunk. Jó hogy tegnap már nem tetszett itt lenni délután, anya be akart jönni magához. Hozzám? Miért? Nagyon dühös volt. Feljött hozzánk a Tibi, és mesélte neki, hogy maga azzal jön, mit csinálunk az aluljáróban. Anya nagyon dühös lett, hogy maguknak ahhoz mi közük. Be akart jönni az igazgatóhoz. Értem. Kár, hogy nem jött! Zárom le a beszélgetést. Azt hiszem ezt az energiaitalt sem telefonon fogjuk megbeszélni. Jövő héten úgyis fogadóóra, felhívom, jöjjön mindenképp.

A reggelit kihevertük. A sorokat rendeztük. Kezdődhet a matek. Mindenki máshol tart, így személyre szabott a gyakorlás. Cikázok a padok között. Te mit csinálsz? Hol van a munkafüzeted? Vegyük elő! Nincs itt. Nézzünk csak mélyebben abba a padba! Nincs. Akkor nézd meg kérlek még egyszer a táskádban. Látom Katikám, hogy jelentkezel, de most a Roland munkafüzetét kell megkeresnem. Fiúk! Ott mi a probléma? Nincs radírod? Várj, adok egyet! Na, mégis megvan az a munkafüzet. Nyisd ki a 35. oldalon. Én azt most nem szeretném, inkább verset írok. De most matek óra van. Az írást is kell gyakorolnom. Tudom, de a matekgyakorlásra is szükséged van. Én azt most nem! És érzem, hogy mélyül kettőnk közt a vizesárok. Gyors számadást végzek, hagyom tovább mélyülni az árkot veszélyeztetve azt a nehezen kialakított, keskeny pallót, amin sajátos formában, de működik közöttünk valami kölcsönös kérek-adok-kapok-elfogadok, vagy mentem a pallót. Az utóbbi mellett döntök. Jó írhatsz verset, ha a 35. oldalon az egyes feladatot megcsinálod, a többi házi lesz. Pont azt?! Miért nem inkább a kettest? Mert az egyest kell. Csak akkor írhatsz verset, ha ez a feladat készen van. Rendben? Rendben! Cikázok tovább. Mutasd, Katikám, mi az, ami nem megy. Tessék megnézni, milyen jó verset írtam! Egy pillanat, csak ezt az összeadást leellenőrzöm. Szép! Ezt te írtad? Igen. Ne vacakoljál velem! Ez nem valami énekesnek a száma. De, csak egy kicsit átírtam. Nagyon jó! Gyere, nézzük át, javítsuk ki együtt a hibákat! A pillanat két l, a hozzád két z, a gyúlnak hosszú ú…a lassant két s-sel írtad, ez nagyon szuper! A munkafüzetet tedd be a táskádba, holnap reggel kérem a matek házit. Meglesz! Vagy sem, gondolom magamban. A lassan-t már két s-sel írja, a többieket hagyta a matekkal foglalkozni, a palló megmaradt, vonok egy gyors mérleget.

Az ötödik óra mindig nehéz. Ők is, én is fáradok. Sokan már az órát lesik. Többször gondoltam már, hogy leszedem a falról. Ahogy a mutató halad előre, úgy bújik elő a türelmetlenség a szemekből. A láb már ugrásra kész. A gondolat messze jár. Mert ekkorra végkép elég a kordából, padból, tanulásból. A nikotinhiány is többeknek egyre elviselhetetlenebb. Hiába 15 éves, már függő. Naponta elszív majd egy dobozzal. Futhatok egy kört, hogy káros, meg tüdőrák, meg nem szabad. Lekéstem. Vele már nem megyek így semmire. Honnan van cigid? Veszek. Ki ad rá pénzt? Van amikor apu, van amikor anyu. A szülők elváltak. Ő idén jött. Mióta dohányzol? Két éve. Tudom, hogy nehéz, de itt a suliban nem lehet rágyújtanod. Megbeszéltük? Öt órát ki kell bírni. Nem akarok botrányt. Kibírom. Nincs nálam cigi. Tessék, nézze meg! És már emeli megadóan a karját, hogy nyugodtan átkutathassam a zsebeit. Figyelj, én nem turkálok senkinek a zsebében. Azt mondtam, nem akarok botrányt. Nem gyújtunk rá a suliban. Az ötödik óra történelem, ma egy videót nézünk meg a könyvtárban gyerekek. A beállítás mindig nehézkes. Ez már nekem is az ötödik órám, a figyelmem nekem is lanyhul. Felnézek, valami nem stimmel. Hol vannak ezek ketten? Első utam a WC-felé visz. Nem az ösztön, hanem a gyanú. Az egyik szembejön, a másik épp kikukucskál a WC ajtó mögül. Zavarodottan visszaugrik, a mosdónál érem utol. Hevesen öblögeti a száját, beljebb lépve telibe kap a cigiszag. Ki volt? Teszem fel a kérdést. Én nem. Én sem. Csak hármán jártunk most a WC-ben, én nem dohányzom. Melyikőtök volt? Nem én voltam az anyám életére. Jó, akkor a másik volt. Mindketten támadóba váltanak. Jó, akkor mi voltunk! Hangjukban sértett mártíromság, hogy oké, bár nem ők voltak, elviszik a balhét. A stílust nem veszem föl. Megőrzöm a nyomozós, higgadt határozottat. Oké fiúk, tudjátok, mi a következmény. Megyünk az igazgatóiba. Az egyik harcias fölényeskedése elszáll. Leül a folyosói padra. Arcát kezébe temeti. Tegnap fogadtam meg, hogy jó leszek, és már megint egy újabb hülyeséget csinálok. Belül már sajnálom, őszintének tűnik. De megőrzöm a nyomozós, higgadt határozottat. Nem kacsintunk össze. Elmegyünk az irodába. Ismertetem a tényeket. Kihangsúlyozom a beismerést. Értik, mit akarok mondani. Enyhítő körülmény. Osztályfőnökivel megússzák. Másnap kihirdetem, ötödik órában nincs WC-re járás. Mostantól utánuk mindig ellenőrzöm a terepet, nem stikában, látványosan, hogy ők is tudják.

Ennek a napnak is vége. Ez is sűrű volt, akár a többi. Hazamentek. Szusszanok kettőt. Mi lesz, ha egész napos lesz az iskola? Cigi nélkül biztos nem fogják kibírni. Már ez az öt óra is nehezen megy. Küzdeni fogunk. Én smasszerként járok majd utánuk. De ezt már most sem szeretem. Mélyen ellenzem, hogy 14-15 éves fiatalok dohányozzanak. De rászoktak. A fiatalok körében lassan már ez is olyan kötelező, mint a mobiltelefon. Sokat beszélgetünk, tudják, hogy káros. Előre mondják az érveimet. A meggyőzés sikere híján, csak tiltani tudjuk. A belátásra nagyon nem számíthatunk. Miért nincsenek 9-12 évesekre fókuszáló hatékony dohányzás ellenes prevenciós programok?

Azoknak, akik az egész napos iskola bevezetését tervezik, a fiatalok dohányzása egy riasztó statisztikai adat. Egy okkal több, hogy kötelező legyen délután is az iskola. Kérdés, hogy a folyamatos tiltás sűrűjében, a bandázással szemben elég vonzó tud-e lenni majd ezeknek a gyerekeknek az iskola. A családival és a gyermekjólétivel való fenyegetésen túl, mivel tudjuk majd rábírni őket, hogy maradjanak? Szeretnek együtt lenni, de nélkülünk, felnőttek nélkül. Mivel tudjuk becsalogatni őket majd a délutánokon? Ahhoz, hogy valami értelmes, élhető dolog legyen a délutánból, ahhoz kevés az, hogy kötelező. Szépen hangzik a felsorolás, legyen sport, számítástechnika, vagy klubfoglalkozás. Tornateremből egy van, ott kényelmesen maximum 20 gyerek fér el. Lehetőségként adódik még az udvar, de az eléggé időjárásfüggő. Sporteszközökből is változó színvonalú az ellátottság. Csak könyörgöm, a régmúlt iránti nagy nosztalgiázásban a rongylabdát ne kezdjük emlegetni. A számítógépek lassúak, és korlátozott számú gép áll rendelkezésre. A kamaszklub nem rossz ötlet, de embert próbáló, hogy így kötelezően, délután három és négy között ne fulladjon össznépi ökörködésbe. A különböző kézműves szakkörökre évek óta nincs pénz.

Már hallom, hogy a pedagógus elhivatott, szakmaszerető, nagy tudású, és nem okoz neki gondot a rendelkezésre álló feltételek között sem. Igen, megoldja. Mint egy partizánhős. Mert egyszerűbb úgy, mintha nem. Nem engedheti meg, hogy nem csinál semmit, mert abban a pillanatban szétesik minden darabokra. A kereteket megadó biztonság nélkül nem tartható egyben semmilyen gyerekcsapat. Keretet sok minden adhat, a vasszigor éppúgy, mint az értelmes munka. Ezt tudni, és jól tudni ebben a szakmában a mesterfogás. A tanár nap, mint nap kiáll, a saját személye a legfontosabb eszköze. Folyamatos interakcióban áll egy osztálynyi gyerekkel. Rezdül, mozdul, szemöldököt villant. Eddig heti huszonegynehány órában tette. Most harminckettőben fogja. Kit érdekel, hogy az intenzív, folyamatos jelenlét, mennyit vesz ki belőle? Miért merülne fel ez abban, aki még sohasem próbálta? Pedig itt folyamatos jelenlét van. A reggeli becsöngetés után ez alól csak a tanítás végét jelző csengőszó ad feloldozást.