Mindennapi történeteink
„Hátrányos helyzetű” fiúk?!
Három fiúgyermek édesanyja vagyok. Legnagyobb fiam, Viktor 21 éves, ő már dolgozik. Középső fiam Benedek 14 éves, nyolcadik osztályos. A legkisebb, Patrik még csak 3 éves, most kezdi az óvodát. Az évek múlásával döbbenten tapasztaltam, hogy az én értelmes, olvasott, tájékozott fiaim nem úgy teljesítenek az iskolában, ahogy az a képességeik alapján elvárható.
Amíg a gyerekek be nem léptek az iskola kapuján, a világ kerek volt. A fiúk nagyon hamar kezdtek beszélni, imádták a könyveket, rengeteg verset tudtak. Pillanatok alatt tettek szert új ismeretekre, nagyon jó memóriával rendelkeztek. Érdeklődő, igazi társasági lények voltak. Óvodába az első pillanattól kezdve szerettek járni, nagyon jól beilleszkedtek. A szokásos anyák napi, évzáró ünnepélyen tapasztalhattam, hogy mindamellett, hogy saját szövegüket hibátlanul tudják, a többiekét is kívülről fújják. Persze tudom, hogy ebben a korban rendkívül fogékonyak a gyerekek, de azért minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy közel nem minden gyerek rendelkezett az említett tulajdonságokkal. Ilyen előzmények után joggal gondolhattam, hogy az iskola csak még inkább teret enged annak, hogy kibontakozhassanak, majd ott szárnyalni fognak. Azonban nem ez történt.
Inkább a lányok?!
Azt láttam, hogy a lányok általában sokkal inkább megfeleltek az iskola elvárásainak, jobb eredményt produkáltak. A tanítók, tanárok is jobban „szerették” őket, mert könnyebb volt velük bánni, alkalmazkodóbbak voltak. Az én fiaim nem álltak be a sorba. Az olvasás iránti érdeklődésük azonban továbbra is megmaradt, így sok, az iskola által nem mindig díjazott tudásra, és meglehetősen széles látókörre tettek szert. Viszont a kötelező anyagot nem feltétlen tanulták meg időre, esetleg nem írtak házi feladatot, otthon felejtették a felszerelésüket. Ezek olyan főben járó bűnnek számítanak, hogy tudás ide vagy oda, szigorúan a megszerzett jegyek átlaga volt az értékelés meghatározója.
Egyre inkább az volt az érzésem, hogy iskolarendszerünk nem kedvez a fiúknak, a pedagógusok általában nem veszik figyelembe a nemek közti különbségeket.
Iskolai történetek
Óriási mértékben megerősítettek ebben annak az időszaknak a tapasztalatai, amikor Viktor fiam középiskolás lett, pontosabban az első középiskolájában eltöltött két év. (Még iskolaváltásra is sor került, miután a tizedik osztályban három tárgyból megbukott.) „Sikerült” nyolcadik után egy olyan középiskolába bekerülnie, ahol az átlagosnál is sokkal-sokkal kevésbé viselték el a fiúkat. Ebbe a középiskolába (jellegénél fogva) jóval több lány járt. Úgy gondoltam, hogy itt biztosan jobban tolerálják majd a fiúkat, hiszen kevesen vannak, a pedagógusok inkább oda tudnak figyelni rájuk. Ennek sajnos pont az ellenkezője történt.
A szülői értekezletek jelentős része itt a fiúkkal felmerülő gondok és problémák felvetésével telt. Mert milyen felháborító például, hogy a szünetben felülnek a pad tetejére! Vagy hogy 30 fokos melegben lábszárközépig érő nadrágban mennek iskolába. Az igazgatóhelyettes meg is rótta őket ezért, mert micsoda dolog, hogy a szőrös lábukat mutogatják. (Miközben pedig a lányok vígan járhattak miniszoknyában). Az első tanév végén, az osztálykiránduláson a lányok este kiszöktek a szállásról, alkoholt is ittak. Ennek az esetnek a taglalása a következő szülőin jó, ha három percig tartott. A lányok minimális büntetéssel megúszták.
Ráadásul még szülőtársaktól is kaptunk negatív megítélést. Ugyanebben a középiskolában álltunk az egyik tanárra várva a folyosón a férjemmel (fogadóóra volt). Közben kedélyesen elbeszélgettünk az egyik lányos anyukával. Még nem igazán ismertük mi, szülők egymást. A beszélgetés során egyszer csak kiderült az anyuka számára, hogy nekünk fiúgyermekünk van. Az anyuka 3 lépést hátralépett és valami elmondhatatlan hangsúllyal a következőket mondta: – Maguk fiús szülők? Ezek a fiúk rémesek, olyan neveletlenek! Jobban oda kellene figyelni rájuk! – Annyira meglepődtünk a férjemmel, hogy szólni sem tudtunk. Mire felocsúdtunk, már lehetőségünk sem volt kikérni magunknak ezt a stílust, bár sok értelme úgysem lett volna.
De éreztem hátrányos megkülönböztetést az általános iskolában is. Viktor nyolcadik osztályos volt, Benedek pedig elsős ugyanabban az intézményben. Benedek nagyon szépen, tagoltan, tisztán tudott verset mondani, és akkor még nem volt benne idegenkedés a nyilvános szerepléstől. Az év végi ballagáson – többek között – Benedek két kis elsős lányosztálytársa is búcsúztatta a nagyokat két verssel. A kislányok „elénekelték” a verseket, személyi kötődésük egyáltalán nem volt az eseményhez. Ott rögtön végigfutott az agyamon, hogy miért nem az én kisebbik fiam áll ott kinn, és miért nem ő búcsúztatja a nagyokat, köztük a saját bátyját.
A legfrissebb történet Benedek továbbtanulásával kapcsolatos. Sajnos az utóbbi két évben nem voltak túl fényesek a jegyei. A legutolsó (nyolcadik félévi) bizonyítványa is mindössze 3,4 átlagú lett. Ennek ellenére mindenkinek (tanároknak, pályaválasztási tanácsadónak, nekünk szülőknek) az a véleménye, hogy Benedeknek gimnáziumban a helye. A haverok viszont szakközépiskolába jelentkeztek, ráadásul oda, ahol Viktor a középiskola első két évét töltötte. Bár Benedek pontosan tudta, milyen negatív tapasztalatokat szereztünk az adott iskolában, a barátokat követve ő is ott akart továbbtanulni. Ehhez az elhatározásához ragaszkodott azt követően is, hogy a központi felvételit az általános iskolájába járó nyolcadikosok közül ő írta meg a legjobban, megelőzött kitűnő tanuló gyerekeket. Nemcsak lefaragta a gyenge osztályzataiból eredő hátrányt, hanem ezen felül is sikerült eredményeket produkálnia. Mi magyarázza akkor a gyenge közepes tanulmányi átlagot?
Önök szerint van eltérés a fiúk és a lányok iskolai megítélésében?
Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy a többi fiús szülő véleménye eltér-e az enyémtől, vagy megegyezik vele. És persze rendkívüli módon érdekelne az is, hogy miként látják a helyzetet a lányos apák és anyák. S hogy azok a szülőtársak, akiknek fiuk és lányuk is van, milyen választ adnak a fenti kérdésre.
