Mindennapi történeteink
Osztálykirándulás és a tenger
:
Részletek Benjámin naplójából
"Az osztálykirándulások, főleg felsőben, meghatározó élmények voltak. Már több hónappal az esemény előtt csak erre tudtam gondolni." Bővebben...
Nemcsak Benjáminnak, nekem is vannak emlékeim. Leginkább felnőttkori. Gyerekként egyre emlékszem igazán. Elsős gimnazisták voltunk, amikor Porecsbe (Nyugat!) mentünk osztálykirándulni.
Nem tudom, osztályfőnökünk honnan vette a bátorságot, de megtette. Farmotoros Ikarusszal utaztunk (van még, aki emlékszik rá?), már az is élmény volt. Késő este érkeztünk, egy különös hangulatú városba. Én akkor voltam életemben először külföldön. Meglepett, kicsit meg is ijesztett, hogy itt nem értik, amit mondok. A nagy dobás azonban még csak ezután következett. Nem szállodában, hanem különböző házakban lettünk elszállásolva. Hogy Teri néni ezt mint élte túl infarktus nélkül, nem tudom. Szerencsére nem én húztam a rövidebbet, nem nekem jutott az oszival közös lak.
Biztos voltak közös programjaink is, én egyre sem emlékszem. Csak az éjszakai csatangolásokra, a szabadság ízére. Nappal bejártuk a várost, este, vacsora után meg folytattuk. És akármerre mentünk, mindenhol osztálytársakba botlottunk. Különös érzés volt ez a „majdnem-felnőtt-lét”.
Máig emlékezetes első találkozásomra a tengerrel. Álltam a móló szélén, néztem a vizet, hihetetlen volt a színe, a beláthatatlan mérete. Egyszer csak „valaki” lefröcskölt. Meglepődve néztem körbe: Ki szórakozik? Aztán megint telibe talált egy újabb fröccs. Hangosan kikértem magamnak, ne szórakozzanak velem, amikor döbbentem vettem észre, a TENGER CSINÁLJA! Hullámzik a víz! De még hogy! Azóta láttam már néhány tengert, de ezt az élményt semmi nem tudta felülírni. Mert első találkozás volt.
Jugoszlávia akkor szinte nyugatnak számított. A Persil mosóport, a Toblerone csokit, a Signal fogkrémet, mint kincset hoztam haza. Bámultuk a kirakatokat, az eladókat, akik nem becsomagolják az árut, hanem csak berakják egy reklámzacskóba, és a kezünkbe nyomják...
A mediterrán hangulat teljesen elbűvölt. A késő este kezdődő élet, a korzó, a sok ráérő, sétáló ember. Itthon azért akkoriban nem egészen így éltünk. A 70-es évek elejét írtuk..
Miért írtam le mindezt? Talán azért, bízzunk jobban gyerekeinkben. A szabadsággal meg kell tanulni bánni. Ahhoz pedig alkalmat kell teremteni. Rajtunk is ott volt a pányva (addigi neveltetésünk), és lehet, hogy nem tudtuk, de éreztük, mi a helyes. Aki soha nem próbálhatja ki a saját döntés felelősségét, az soha nem lesz felnőtt. Nagykorú lehet, de felnőtt soha.
