Diákszemmel a kötelező olvasmányokról
A kisgyerekek mindenre nyitottak, mindent meg akarnak ismerni, szeretnének minél többet tudni a világról. Amint elkezdik az iskolát, láthatóan csökkenni kezd az érdeklődésük a tudomány iránt, sőt, alig telik el néhány év, nagy részük teljesen megutálja a tanulást. Ennek részben a kötelezőség az oka.
A tanárok pedig évről-évre feladják a kötelező olvasmányt, olvasmányokat. Sajnos sokaknál ezzel csak azt érik el, hogy az ifjúság megutálja az amúgy nagyon értékes és fontos műveket.
Attól kezdve, hogy büntetést szabnak ki, ha valaki nem készít „olvasónaplót”, a gyerekek ellenszenvesnek fogják találni az adott könyvet, és nem tudják élvezni azt. Ha a könyv elolvasása és a naplóírás csak lehetőség lenne, nem pedig kötelező tevékenység, ha nem annak járna büntetés, aki nem olvasta el, illetve nem írt róla naplót, hanem az kapna jutalmat, aki elolvasta (megírta), elérhető lenne az eredeti cél: a diákok önként, és szívesen olvasnák el azt a bizonyos könyvet - néhányan talán még naplót is írnának róla.
Én nagyon szeretek olvasni, de ki nem állhatom, ha muszáj elolvasnom valamit. Eddig még egyetlen egy kötelező olvasmányt sem tudtam örömmel kézbe venni. A Legyek Urával szerencsém volt, mert mikor elolvastam, még nem volt kötelező. Azok az osztálytársaim, akik kötelező olvasmányként szembesültek vele, megvetően beszéltek erről a számomra izgalmas és érdekes regényről.
Persze, nem gondolom, hogy az irodalom megutáltatása lenne a tanárok célja. Lehet, hogy sokan nem olvasnának el bizonyos könyveket, ha ezek nem lennének kötelezőek, viszont akik saját akaratukból olvasnák, nagyobb örömüket lelnék bennük. Egy kötelezően előírt könyv olvasása közben a többségnek csak azon jár az esze, hogy mikor lesz már vége, szeretnének minél gyorsabban túlesni ezen a kényszer hatására végzett tevékenységen.
Találni kellene valami köztes megoldást. Egyetértek azzal, hogy a diákoknak meg kell ismerniük az irodalom értékes alkotásait, de ha ez a megismerés kényszer hatására, örömtelenül történik, nem éri meg a befektetett energiát.
Az olvasónapló íratása szerintem a tanárok bizalmatlanságára vezethető vissza. Kizárólag azért íratnak velünk olvasónaplókat, hogy megbizonyosodhassanak róla: elolvastuk az adott tanévben kötelezőként jelzett könyvet. Az olvasónapló megírása kínszenvedést jelent szinte minden diáknak. Nem segíti az adott könyv megszerettetését, ha ilyesmi marad róla az emlékezetben: „Ja igen, ez volt az a regény, amiről órákon keresztül kellett körmölnöm”.
Aki pedig nem akarja elolvasni a könyvet, azt a naplóírási kötelezettség még nem kényszeríti rá erre. A diákok között mennek a csereberék, nálunk például valaki két islert ajánlott az olvasónapló lemásolásának lehetőségéért. A Legyek Uráról is kellett olvasónaplót készítenem. A feladat több mint tíz órát vett igénybe, mert 15 A4-es oldalon keresztül kellett taglalnom, hogy miről is szólt valójában.
Akadnak persze olyan gyerekek, akik szívesen olvassák a kötelező olvasmányokat, és írnak róluk akár 10 oldalas naplókat, de ez oly ritka, hogy mindenképpen új megoldást kellene keresni az olvasás megszerettetésére. Így sajnos, valóban értékes könyveket is sikerül megutáltatni az ifjúsággal - persze velem is -, és ez így nincs rendjén. Sok olyan fiatalt ismerek, aki nagy beleéléssel tudja bújni a könyveket, de csak abban az esetben, ha saját elhatározásából áll neki, ha nem tűznek ki határidőt, és ha nem kényszerítik hosszadalmas elemzés elkészítésére.
Tudom, hogy nem könnyű megoldást találni, mégis arra kérem a magyartanárokat, gondolkodjanak el azon: vajon megéri-e megutáltatni a gyerekekkel az irodalmat kizárólagosan a tanterv teljesítése érdekében.
