Így látom én
„A tanárnőnek pikkje van rám”
Annyiszor hallani arról, hogy a diákok motiválatlanok, nem lehet felkelteni az érdeklődésüket, hiába igyekeznek a pedagógusaik. És mi van akkor, amikor a diák igyekszik, és mégsem jut sikerélményhez? Amiről a gyerek csak úgy szokott otthon beszámolni: nem én tehetek róla, pikkel rám a tanár? Mi a teendő ilyen esetben?
Az új tanév kezdetével elhatároztam, hogy törekedni fogok a jó tanulmányi átlag elérésére. Ezért délutánonként sokat tanulok, ennek a tantárgyak többségén, meg is látszik a nyoma. Azonban ott van az a néhány tárgy, amiből képtelen vagyok jobb eredményeket elérni. Hiába töröm magam, van egy-két tanár, akik szándékosan megnehezítik a tanulásomat.
Vegyük például a matematika tanáromat. Valamilyen oknál fogva az első pillanattól kezdve pikkel rám. Ez egészen addig nem zavart, amíg nem ment a jegyeim rovására az utálata. Hogyha felemeltem a kezem, mert kérdésem volt, látta ugyan, de nem érdekelte, előfordult, hogy húsz percen keresztül jelentkeztem, és tűrtem, hogy mások felteszik a kezüket, és rögtön szót kapnak. Gondoltam, más módszerhez folyamodom, így amikor kérdésem volt, jelentkezés nélkül bekiabáltam, de erre a válasz vagy egy szóbeli megszidás, vagy rosszabb esetben egy figyelmeztető volt. Kétségbeesésemben már a padtársamat kértem, hogy kérdezze meg helyettem, amit nem értek, de ilyenkor vagy kiszúrta a tanár, hogy súgdolózom, és „megajándékozott” valamiféle megrovással, vagy – szerencsés esetben – a padtársamnak adott rövid válaszából megértettem, amire szükségem volt.
Ennek a tanárnak van az a tanítási módszere, hogy felad egy házi feladatot, és a következő óra teljes egészében azzal megy el, hogy azt a bizonyos házi feladatot „ellenőrizzük”. Ez jó is lenne, hogyha nem a következő módon zajlana az ellenőrzés. A tanár felírja a táblára a példákat, és ő maga meg is oldja őket, hiába jelentkezik egy tucat diák, hogy nem érti, miért az az eredmény, ő senkit nem szólít fel. Ennek a rendkívül jó módszernek az lett az eredménye, hogy dolgozatnál a legjobb jegy négyes lett, és ebből is csak egy volt.
A dolgozat kiosztását követő órát a tanár úgy kezdte, hogy feltette a kérdést: „Volt valami gond a házi feladat megoldásával?” Hirtelen megdobbant a szívem, arra gondoltam, talán megértette, hogy valami gond van a tanításával. A harmincfős osztályból legalább tíz ember emelte magasba kezét jelezve, hogy nem tudták megoldani a házit. Erre a tanárnő felírt a táblára egy példát, hasonlót mint, ami a feladat volt, és azt mondta: oldjuk meg.
Az osztálynak minimum a fele nem tudta megoldani, de ez őt cseppet sem érdekelte, ordibált velünk, hogy hogyan lehetünk ilyen hülyék - ezt a szót használta -, miért nem tudjuk megoldani. Kértük, hogy magyarázza el az elméletet, de mintha meg sem hallotta volna. Dühében feladott három oldalnyi hasonló példát, mintha nem értené meg, hogy a tanár dolga a tanítás is, nem csak a számonkérés. Az osztály most már ott tart, hogy a tanárnő leváltásán gondolkozik, de sajnos ez idén már kivitelezhetetlen, hiszen a többi matektanár órarendje zsúfolásig tele van, nem fér be több osztály.
Most akkor mi legyen? Harminc ember váltsa le szeretett iskoláját egyetlen rossz tanár miatt? Mert akárhogy is nézzük, valamit lépni kell, hiszen a matematika az egyik legfontosabb tárgy a sok közül. Már addig jutottunk, hogy az osztálytársaim kétharmada külön matekórára jár. Csak azt nem értem, hogy egy ilyen tanárt miért alkalmaztak egy különben jó iskolában. Egyáltalán minek ment el pedagógusnak, hogyha nem szeret tanítani? Szerintem, hogyha egyetlen diák nem érti, amit a tanár tanít, az lehet a diák hibája. De vajon ki okolható, amikor harminc ember közül senki nem érti az anyagot?
