Vizsgák a japán oktatási rendszerben

A japán oktatási rendszerben láthatólag nagyon fontos szerepet töltenek be a vizsgák, amelyek közt a legjelentősebbekként a felső középiskolákba és az egyetemekre való bekerüléshez szükséges felvételi vizsgákat említhetjük. Mindezek letételéhez azonban jelentős felkészültség szükséges. Így egy jó nevű intézménybe való bekerülés érdekében sokan kénytelenek lemondani mindenféle szórakozásról és társasági életről is.

A vizsgákra való felkészülés sokszor már az óvodákban vagy még annál is korábban kezdetét veszi: egy jó óvodába való bejutás ugyanis elősegítheti a gyermeknek egy szintén jó hírű általános iskolába való felvételét, és így tovább.

A gyerekeknek érezhetően számtalan elvárással kell szembenézniük. Egyrészt a szüleik is azt várják tőlük, hogy minél magasabbra kerüljenek, hiszen a gyermekek kulturálisan szüleik meghosszabbításai”, vagy legalábbis egyazon egység, a család tagjai, tehát sikertelenségük szégyene gyakorlatilag a szüleik szégyene is.

Másrészt azonban a tanár felé is van egyfajta hallgatólagos kötelezettségük: egy rossz teljesítményű osztályért például gyakran a tanárt teszik felelőssé, neki kell tehát magára vállalnia az osztály eredménybeli elmaradottságának terhét. Ez természetesen rendszerint a gyermekekre is visszaüt.

Minthogy Japánban sokkal magasabbra értékelik a szorgalmat, igyekezetet és erőfeszítést, mint például Amerikában, ahol inkább a képességekre és a motivációra helyeződik a hangsúly, a japán gyerekek sokkal inkább rákényszerülnek arra, hogy kitartóak legyenek tanulmányaik során.

Ráadásul a szülők és tanárok sem hisznek túlzottan a tanulók közötti képességbeli különbségekben, és így a rossz teljesítményt gyakran az erőfeszítés hiányának tulajdonítják (nem csak a gyermek, de akár önmaguk részéről is). A fejlesztés szükségességének ténye és a pszichológusok jelenléte általában szégyennek számít, hiszen ez arra enged következtetni, hogy a gyermek nem a társadalom által elvárt módon funkcionál.

A felső középiskolába való bekerülésig nagyjából egyenlő módon kezelik a diákokat, ám ezek után megkezdődik a diákok képesség, motiváció és állásorientáció szerinti szétválasztása.

Egy japán diák mesélte, hogy a felső középiskolában egy olyan osztályba járt, amelynek fő célja a diákoknak a Tokiói, illetve a Kiotói Egyetemre – az ország két legnagyobb presztízzsel rendelkező egyetemére – való bejuttatása volt. Feltételezhetően éppen emiatt történt, hogy az évfolyamon lévő többi osztály nem szívesen érintkezett velük; a döntő többség ugyanis csak úgy tekintett rájuk, mint akiknek egyetlen lételemük a tanulás.

Az oktatás némileg hierarchikus mivolta miatt azoknak, akiknek nem sikerül bekerülniük egy jóhírű felső középiskolába, sokkal kevesebb esélyük van a legjobb egyetemekre is bejutni. Ezért nagyon fontos a vizsgán nyújtott teljesítmény, hiszen gyakorlatilag a gyermek egész életére befolyással bírhat. Emiatt és a családi vagy egyéb elvárások következtében rendkívüli nyomás nehezedik a gyerekekre. A túlzott stressz pedig közvetve oka lehet az olyan jelenségeknek, mint például az ijime - iskolai erőszak - vagy az iskolából való kimaradás.

A diákok néha olyan komolyan veszik tanulmányaikat, hogy az alvásidejüket is jelentősen megnyirbálják az előbbre jutás érdekében. Volt szerencsém olyan szélsőséges esetet is hallani, hogy valaki a nyári szünet jó részét is hajlandó volt az iskolában tölteni, nehogy lemaradjon a többiektől a tanulmányaiban.

Az, hogy ekkora stresszt okoznak, illetve ekkora hangsúlyt kapnak a vizsgák, talán alátámasztható egy Ruth Benedict által felvetett jelenséggel, amely szerint a japánokra – a nyugatiakkal (az ő érvrendszere szerint az amerikaiakkal) ellentétben – a legkevésbé sem hatnak ösztönzőleg a versenyhelyzetek.

Ennek oka gyakran az, hogy ha meg kell valakivel mérkőzniük, a japánok a verseny valódi fókusza helyett hajlamosak az ellenfél győzelmére és saját bukásukra koncentrálni. Ez azonban megosztja figyelmüket, és meggátolja őket abban, hogy jól teljesítsenek egy versenyszerű szituációban.

A bukás csorbát ejt a nevükön: ezáltal megszégyenülnek és megaláztatnak. Ennek elkerülése végett tehát sok olyan elem található meg a kultúrájukban, amely csupán azért alakult ki, hogy az ilyen szituációkat elsimítsa, és fenntartsa az egyének közti harmóniát. Ilyen módon az iskolarendszerben is fellelhetünk a versenyhelyzet visszaszorítása érdekében létrejött elemeket: ilyen például a buktatás és osztályismétlés elkerülése.

Rendszer a rendszerben

A vizsgarendszer központisága teret adott egy sajátos és jövedelmező iparágnak is. Az angolul cram schoolként definiált jelenség Magyarországon nem rendelkezik pontos megfelelővel. Talán nevezhetnénk délutáni iskolának vagy különórának, de a mi fogalmaink közül egyik sem igazán fedi le azt, ami valójában Japánban történik.

Ez a bizonyos iskolatípus három altípust foglal magába: a yobikót, a jukut, illetve azt a fajta iskolát, melynek célkitűzései közt különböző szakmai-hivatásszerű ágazatok tanítása folyik, mint a zene, a művészetek vagy a sport. Ez utóbbi áll talán a legközelebb magyarországi fogalmainkhoz.

A yobiko általában nagyobb, és kizárólagos funkciója az, hogy a diákokat különböző vizsgák letételére készítse fel. A japán kormány számos ilyen iskolát ismer el, amelyeknek különböző alintézményeiben akár 35.000 diák is tanulhat. A yobiko enyhén emlékeztethet a Magyarországon is működő, érettségire való felkészülést segítő tanfolyamokra, ám sokkal nagyobb volumenű, és sokkal inkább tekinthető iparágnak vagy szolgáltatásnak, mint hazánkban.

A jukuk kisebb magánintézmények, amelyeknek diákjai általában azonos környékről kerülnek ki. Habár Japánban már eredetileg is nagy hangsúly helyeződik a matematika és a természettudományok oktatására – amelyek az olvasással egyetemben a PISA-felmérések részét is képezik –, a jukuk mégis arra szolgálnak, hogy segítsenek a diákoknak ezen tantárgyak, illetőleg az általános tananyag elsajátításában. Néhány juku saját felvételi vizsgával rendelkezik, néhány pedig arra készíti fel csak a diákokat, hogy egy másik juku felvételi vizsgáját teljesíteni tudják.

Ezek az iskolák tehát a hagyományos iskolarendszeren kívül vagy – ha más szemszögből nézzük a dolgot, éppen hogy – azon belül jöttek létre, és rendszerint az iskolaidő után tartanak órákat heti hat napon keresztül és gyakran késő este.

Az oktatás már általánosságban is költségesnek mondható, de a szülők gyermekük sikere érdekében hajlandóak nem kis összegeket áldozni ezekre a különálló intézményekre. Vagy éppen fordítva, a gyermek aggódik a felvételije és az osztálytársaitól való lemaradása miatt, és veszi rá a szüleit, hogy finanszírozzák törekvéseit.

A tanulók tehát sokszor kénytelenek lemondani szabadidejükről, és gyakran előfordulhat, hogy a cram school, illetve az ingázások miatt csak éjfél körül vagy még később érnek haza. Beszélgettem a témáról japán diákokkal, és volt, aki megkérdezte, furcsának találom-e, hogy náluk így működnek a dolgok. Amikor azt válaszoltam, hogy Európában ez általában különös dolognak számít, elmondta, hogy ezek az órák bizonyos értelemben jó alkalomnak kínálkoztakarra nézve is, hogy a barátaival találkozhasson.

Természetesen nem vonhatjuk le azt az egyértelmű következtetést, hogy minden diák hasznot húz ezekből az intézményekből. Vannak, akik már csak dacból sem hajlandóak ilyesmire áldozni, hiszen akár önmaguktól is elsajátíthatják azt, amire különben rengeteg pénzt kellene költeniük.

A sorozat következő részében arról olvashatnak, milyen szerepet játszik az iskola a japánok szocializálódásában.