Szocializáció a japán iskolarendszerben

Számos tanulmányban „kollektivista” társadalomként emlegetik Japánt. Ezt az elképzelést megerősíteni látszik néhány szocializációs elem is, amellyel még ma is találkozhatunk az oktatásban.

Ilyen például az a szokás, mely szerint a tanulóknak együtt kell kitakarítaniuk az osztálytermet. Ez egyrészt erősítheti a csoport összetartását, és segíthet a gyerekek környezettudatosabbá való nevelésében, másrészt azonban egyfajta kötődést is kialakíthat az intézmény felé. Hasonlóan a közösség építését célozza az is, hogy az iskolák egy jelentős hányadában a diákoknak - a napos rendszerhez hasonlóan - egymást váltva kell felszolgálniuk társaiknak az ételt, amelyet sok helyen az osztályteremben, a tanár társaságában fogyasztanak el.

A diákok, bizonyos források szerint, általában ugyanabban a teremben, ugyanabban a padban és ugyanazzal a tanárral töltik idejük nagy részét. Ennek azonban az ellenkezője is megesik, amikor évente összekeverik az azonos évfolyamon lévő osztályokat. Az utóbbi gyakorlat esetében gyakran előfordul, hogy az új tanév megkezdésekor egy adott diák a korábbitól egy egészen eltérő közösségbe kerül.

Ez az eddigiekkel ellentétben bomlaszthatja a korábban már kialakult csoport összetartását. De azzal együtt, hogy némileg elidegenítő hatású, egyfajta kényszer alá is helyezi a tanulókat, hogy ismét elfogadtassák magukat egy új közösséggel, és teljes jogú tagként épüljenek be.

Mi kerül a tankönyvbe?

A szocializáció egyfajta magasabb színtereként tekinthetünk a tankönyvek kérdésére is, amelyek használatát az Oktatásügyi Minisztérium engedélyezi. Ez az intézmény egy sajátos, háromlépcsős folyamatban gyakorol ellenőrzést a tankönyvek tartalma felett.

A tankönyvírók benyújtják az elkészült kéziratokat a minisztériumnak, amely ezt követően – feltéve, hogy némi fantáziát lát bennük - szétküldi a tervezeteket 800 tanárnak, tudósnak és professzornak, akik értékelik őket. A kéziratokat ezek után 40 minisztériumi hivatalnok olvassa át, majd a minisztérium mintákat küld ki egy 20 magánszemélyből álló bizottságnak, akik szintén véleményt alkotnak a kérdésben.

A folyamat látszólag demokratikus jellege azonban megkérdőjelezhető, ugyanis túlzott befolyást enged az oktatásügy képviselőinek, illetve az államnak. Ezenfelül pedig természetesen attól sem tekinthetünk el, hogy e téren a korrupció is gyakran felütheti a fejét.

A tananyag, főként a történelemkönyvek által tálalt események, gyakran tartalmazhatnak ideológiai torzításokat. Ez már nem egyszer felháborodást váltott ki a kérdésben talán leginkább érintett Kínában és Koreában. A japán jobboldal sokszor szívesebben elhallgatna például néhány második világháborús, a japán hadsereg által okozott atrocitást, mint például a nankingi mészárlást vagy – többek között – koreai és kínai nők „szexuális rabszolgaként” való használatát (comfort women).

2001 augusztusában Tokió prefektúra oktatásügyi bizottsága egy jobboldali csoport (Tsukuru kai) által írott tankönyv terjesztéséhez is hozzájárult, amelyet ugyan nem sok iskolában vettek át, de ettől függetlenül rendkívüli felzúdulást váltott ki Kínában és Koreában is.

Látható tehát, hogy Ázsia első demokratikus államában is találhatunk a történelem okozta, megoldatlan mentális sérüléseket és torzításokat, csakúgy mint Magyarországon (például Trianon vagy az ügynöktéma kapcsán).

„Iskolai erőszak” Japánban

A japán oktatási rendszernek számos szociális problémával is szembe kell néznie. Az egyik ezek közül a gyakran emlegetett ijime, amelyre nehéz magyar megfelelőt találni, de ebben a kontextusban talán az „(iskolai) erőszak”, „kiközösítés”, „csúfolódás”, „gúnyolódás” szavak csoportba szedésével érzékeltethető valamennyire a kifejezés valódi jellege. (Az ijime azonban nem kizárólag az iskolákra jellemző: előfordulhat például a munkahelyeken is.)

A szó valódi jelentését azonban nem könnyű lefedni hazai fogalmainkkal. Az ijime nem egészen a szokásos, Magyarországon jellemző csúfolódásra vagy emberek kigúnyolására utal, annál sokkal erősebb és durvább is lehet, és nemegyszer az áldozat öngyilkosságába vagy az oktatásból való visszahúzódásába torkollik. Sokszor például egy egész osztály levegőnek nézhet egy-egy kiszemelt tagot, illetve előfordul az is, hogy az ijime vezetői különféle erőszakos módszereket, például zsarolást alkalmaznak az adott tanulóval szemben.

Az általam kérdezett diákok közül volt, aki azt mondta, meglátása szerint sokszor azért szemelnek ki valakit áldozatul, mert túlságosan kedves másokhoz, vagy mert nem elég bátor ahhoz, hogy konfrontálódjon támadóival, és megvédje magát. Ezzel együtt azonban – tette hozzá – nem mondhatjuk, hogy az emberek önhibájukból válnak az effajta erőszak céltábláivá.

Ha egy iskolai közösségben ijime folyik, a diákok sok esetben, attól való félelmükben, hogy esetleg ők válnak majd a kínzások következő célpontjává, nem mernek szembeszállni az erőszakoskodás fő szervezőivel vagy kapcsolatot létesíteni a bántalmazott osztálytárssal. Ez lehet egyfajta magyarázat arra a kérdésre, hogy miért fordulhat sokszor elő, hogy egy egész osztály kollektívája passzívan tűri a bántalmazás ismétlődését a közösségen belül anélkül, hogy bárki is segítségére sietne az áldozatnak.

A források néha arról is említést tesznek, hogy a tanárok sem feltétlenül igyekeznek javítani a helyzeten, sőt, néha ők maguk is közvetve-közvetlenül belekeverednek egy-egy diák kínzásába. Általában véve szégyennek számít, ha egy iskoláról kiderül, hogy ijime folyhat benne, s így előfordul, hogy a tantestület igyekszik egyáltalán tudomást sem venni az erőszakos cselekményekről. Úgy tűnik azonban, hogy az ijime erősen létezik a köztudatban: például nem egy japán tévédráma (dorama) vagy manga foglalkozik a jelenséggel.

Kivonulás a társadalomból

Japánban önálló kifejezés létezik azokra (hikikomori), akik például az oktatási rendszer stresszt okozó és konformitásra kényszerítő követelményei, illetve az ijime folytán elszenvedett sérülések miatt úgy döntenek, hogy kivonják magukat a társadalom véráramából. Az elnevezés két japán ige, a „hiku” és a „komoru” összetételéből származik, amelyek jelentése „húzni”, illetve „visszavonulni”. Michael Zielenziger amerikai újságíró-professzor Shutting Out the Sun című könyvében úgy jellemzi ezeket az embereket – akiknek körülbelül80 százaléka férfi, és akik közt nem csak diákok, de felnőtt emberek is vannak - mint olyan egyéneket, akik elzárkóznak és visszavonulnak a társadalom színteréről.

Az érintett egyének – például Zielenziger tapasztalatai szerint – gyakran értelmes és nyitott emberek, akik olykor jobban belelátnak társadalmuk működésébe, mint más embertársaik. De létezik olyan nézet is, amely szerint a hikikomorik – olykor a családjukkal is megszakítva a közvetlen érintkezés lehetőségét – megrekednek egy bizonyos szinten, vagy agresszívakká és követelőzővé válnak. A későbbiekben pedig óriási erőfeszítések és nehézségek árán képesek csak ismét visszatérni a társadalom színpadára.

Érdekességként említhető meg, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM-IV, azaz a mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyve szerint ez a jelenség nem tulajdonítható semmiféle pszichiátriai betegségnek. Ennek következtében a pszichiáterek a „hikikomori-szindrómára” mint társadalmi rendellenességre utalnak, amely Japánban egyedülálló módon van jelen. Mi ennek az oka?

Ruth Benedict egyfajta „szégyen kultúrájaként” - a szégyenben erősen hívő kultúraként - említi Japánt, ahol a társadalmi viselkedésre nagy hangsúlyt fektetnek, és ahol erősen ez alapján bírálják az ember személyiségét. Eszerint a japán kultúrában rendkívüli fontossággal bír mások véleménye, és emiatt sokan csak akkor érzik biztonságban magukat, ha a többiek viselkedéséhez alkalmazkodnak – ezáltal elkerülve a különcségből származó szégyent.

Bizonyos feltételezések szerint azonban a közösséget előnyben részesítő japán hagyományok és konvenciók egyre gyakrabban összeütközésbe kerülnek a nyugatról – például amerikai filmeken keresztül – beáramló, az önálló egyéniséget előtérbe helyező eszmékkel. Ennek eredményeképpen pedig vannak, akik képtelennek érzik magukat arra, hogy egy olyan közegben létezzenek, ahol alá kell vetniük saját személyiségüket a csoport értékeinek és elvárásainak, illetve ahol folytonosan megfigyelik minden mozdulatukat.