Kambodzsa – egyszerre rejtélyes és ijesztő

Ma egyszerre laknak a falvakban az egykori gyilkosok és áldozataik. A társadalom hihetetlen széttartó, a falusi lakosság iszonyú szegénységben él, míg a fővárosban a rezsim kegyeltjei akár több Rolls Royce-t is tartanak, bár hogy minek, az nem világos, ugyanis nincsenek nagyon jó minőségű utak. Egyszerre látható itt a lenyűgöző Angkor a maga korában magas kultúrájával és a mai szegénység a maga kulturálatlanságával.

Vajon milyen lehet egy ilyen országban az oktatás? Mint a társadalmat, úgy az oktatást is a szélsőségek jellemzik. A Pol Pot rezsim alatt üldözték az értelmiséget, a tanítókat száműzték, és sokan nem élték túl a nélkülözést.

A mai Kambodzsa számára ez az egyik legnagyobb kihívás: hogyan tudja a nagyarányú fiatal népességet tudáshoz juttatni ott, ahol a felnőttek körében csak most nevelkedett fel az első generáció, akik a felsőoktatásba is eljutottak. Kambodzsában, bár hihetetlennek tűnik, de nincs tankötelezettség. Illetve ez a kérdés megosztotta a kambodzsaiakat: a többségük szerint nincs, az egyik iskolaigazgató szerint van, de nem ellenőrzik.

Becslések alapján azt mondhatjuk, hogy a lakosság 36 százaléka írástudatlan - ez nagyjából 2,5 millió embert jelent -, és 27 százalék tekinthető funkcionális analfabétának. Különösen kirívó ez az arány, hiszen az ázsiai országok többségében 95 százalékos az írástudók aránya. Kambodzsában ellenben csak a lakosságnak mintegy 36 százaléka tud valamennyire írni és olvasni. Az írástudatlanság a nők körében jóval nagyobb arányú, mint a férfiaknál. Sajnálatos tény az is, hogy az írástudatlanság a fiatalok körében, különösen a falusi gyerekeknél, igen magas arányú.

A falusi gyerekek az első néhány év után automatikusan lemorzsolódnak az iskolából, mert szükség van rájuk a családi „gazdaságban”, ahol gyakran utcai árusként vagy koldusként próbálnak túlélni. Angkor környékén rengeteg gyerek próbál eladni valamilyen apróságot, a Tonlésap folyó mentén pedig gyakran kígyóval a nyakukban koldulnak.

Ugyanakkor a városi jobb módú rétegek jobb iskolába járatják a gyerekeiket. A kambodzsai középiskolákban havonta kell vizsgázni, aminek az értelme leginkább az, hogy ezért fizetni kell a tanárnak, a pedagógusok így tudják eltartani magukat. Aki már eljut a középiskoláig, valószínűleg bennmarad, de hogy ez mekkora arányt jelent, nem lehet tudni, ugyanis Kambodzsában nincs megbízható iskolai statisztika. Mindenesetre a középiskolák próbálnak haladni a korral, így vannak, amelyek nyelvi laborral, tornapályával is rendelkeznek.

Kambodzsa államberendezkedése is a végleteket tükrözi, ugyanis államformája királyság, ahol a király nem más, mint Szihanuk herceg kisebbik fia, aki Prágában tanult balettművészetet, de valójában a pártvezető, Hun Szen irányítja az országot. Hun Szen volt pol-potistából jó politikai érzékkel megáldva még időben átállt, és a vietnamiak segítségével igen fiatalon, huszonévesen lett vezető, ami rendkívül ritka jelenség Ázsiában.

Kambodzsa sajátos vegyületét adja a kommunizmusnak és feudalizmusnak. A tanulás és munka kevésbé látszik szervező erőnek, mint a többi ázsiai országban, különösen a konfuciánus kultúrájú Kínában és Vietnamban. Sajátos szimbóluma Kambodzsának a Phom Phenj-i pályaudvar, amit hetente csak egyszer nyitnak ki három órára, ugyanis csak két vasútvonal van az országban, amiből az egyiket rendre lezárják.

Angkor gyönyörű, de európai szemmel ijesztő látni egy rendkívül fiatal társadalmat, amely nem ismeri, mert nem akarja megismerni a múltját, ám az írástudatlanság magas szintje miatt megfosztja magát a jövőjétől is.