Flandria: ahol az iskolák piaci logika alapján működnek
Sorozatunk legújabb részében ismét egy európai ország (pontosabban országrész) oktatási rendszerével ismerkedhet meg az olvasó. Flandriában – Belgium északi részén – egy egészen speciális oktatási struktúrát alakítottak ki, amely a diákokat egészen a PISA felmérések élvonaláig repíti. Flandriában szabad kezet hagynak az iskoláknak, így az állami szinten meghatározott célok eléréséhez az intézmények saját eszközöket alkalmazhatnak. Lássuk csak, hogyan!
Anyanyelvi oktatás a többnemzetiségű országban
Belgium szövetségi alkotmányos monarchia, viszont az ország területi és nyelvi értelemben is három eltérő egységre oszlik. Az állami szint mellett megkülönböztetnek három régiót (Brüsszel, Flandria, Vallónia), valamint három nyelvi-kulturális közösséget is (flamand, vallon, német). Ugyanakkor a régiók és a nyelvterületek nem esnek egybe, így az oktatás nyelve alapján az irányítás nem kerülhetett és nem is került kizárólag a régiók hatáskörébe. A belga megoldás a problémára az, hogy gyakorlatilag három, részben azonos, részben pedig egyéni sajátosságokat mutató oktatási rendszert alakított ki: a holland nyelvű flamand, a francia nyelvű vallon és a német rendszert.
A flamand oktatási rendszer alapját az alkotmányba vésett szabadság fogalma alkotja, amely kiterjed a szabad iskolaválasztásra, de az iskolaalapításra is, hiszen bármely természetes, illetve jogi személy is alapíthat oktatási intézményt. Nem túlzás tehát, ha egyfajta speciális szolgáltatást nyújtó cégként tekintünk a flamand oktatási intézményekre, amelyek ugyan függnek az államtól, ám a szabad választás értelmében folyamatosan versengenek egymással a „vevők”, vagyis a szülők és a gyerekek figyelméért. Mivel pedig az állami támogatás az általunk is ismert „fejpénz” formájában érkezik, az iskolák versenye még inkább kiélezett.
Komplex, de rugalmas rendszer
Amint a gyermek betölti a két és fél éves kort, beléphet a korai iskolába, ami egészen hat éves koráig tart, és amely időszakban a hagyományos óvodai foglalkozás mellett már bizonyos képességeket is elsajátíthat. Annak ellenére, hogy az oktatás ezen szintje nem kötelező, a szülők mintegy 90%-a igénybe veszi. Az általános iskolák sok esetben közvetlenül összekapcsolódnak ezzel az intézménnyel, így a hat éves korban elkezdett, majd 12 éves korban befejezett általános iskola nem okoz nagy törést a gyerekek számára.
Az általános iskola végén a megszabott kritériumok teljesítése után egy oklevelet kapnak a diákok, és így mennek tovább a 2x3-as bontású, 18 éves korig tartó következő szintre. Az első két évben még általános és széles körű tudást szereznek a diákok, viszont a 14 éves kortól kezdődő szakaszban már specializálódniuk kell. Vagy az egyetemi évekre felkészítő, a gimnáziumhoz hasonló képzést igénylik, vagy a technikai, illetve művészi tantárgyakra koncentráló iskolákba, vagy pedig a gyakorlati szakmák elsajátításához szükséges iskolákba mennek. 16 éves korukban azonban még mindig megvan a lehetőségük a váltásra!
A rendszer bonyolultsága megfogható még abban is, hogy az intézmények fenntartók alapján is többfélék lehetnek. A legelterjedtebb forma mind közül a magániskola, ahová a diákok közel háromnegyede jár. Ezek az iskolák ugyan kapnak állami támogatást, de főképp az egyház üzemelteti őket. A nem egyházi fenntartású magániskolák pedig elsősorban valamely speciális oktatási módszert követik (pl. Steiner, Freinet). A vallás és világnézet tekintetében semleges iskolai formák a közösségi (korábban állami) iskolák, valamint a támogatott magániskolák.
A flamand oktatási rendszer emellett meglehetősen flexibilis. Az állam csak a célokat határozza meg, a megfelelő eszközök kiválasztását és azok alkalmazását pedig az iskolák kezébe adja. Viszont nem annyira szabad a rendszer, mint Finnországban, hiszen itt egy köztes bürokratikus lépcső is akad, amely iskolatípusonként mást-mást jelent. A magániskolák ernyőszervezeteit jellemzően az egyházak adják (pl. jezsuiták), a közösségi iskolák esetében iskolaközösségek alakulnak ki, a támogatott magániskolák felett pedig a területi egységek (városok és önkormányzataik) döntenek.
Az viszont közös, hogy mindegyik esetben egy bizottság felügyeli az iskolák működését. Felmerülhet hát a kérdés, hogy ilyen bonyolult és többlépcsős rendszer esetében hogy marad mégis autonóm és eredményes egy intézmény? A tapasztalatok alapján úgy, hogy ilyen feltételek mellett is döntési szabadság, emellett pedig minőség tapasztalható a flamand iskolákban.
Intézményi autonómia és minőség
A flamand oktatási intézmények szabad kezet kapnak abban, hogy hány órában szeretnének tanítani egy tantárgyat hetente, milyen módszereket és taneszközöket választanak ki, hogyan ítélik meg a tanulók előmenetelét, hogyan osztják el az iskola költségvetését, honnan és milyen formában fogadnak el adományokat, és mikor vesznek fel kölcsönt. Emellett részleges döntési szabadságuk van a heti óraszámot, az iskolakezdés idejét, a tanárok bérezését és letanított óraszámát illetően. A szabadság pedig megjelenik abban is, hogy nincs országos és nemzeti szintű tesztelés, nem kell egy objektív mércéhez hasonlítani a gyerekek teljesítményét. Ugyanakkor a tesztelés hiánya magában hordozza a lemaradás lehetőségét.
A szabadság mellett a minőség a másik döntő motívum a flamand iskolákban, amelynek magas szintjét egy háromszereplős minőségi ellenőrzésnek köszönhetik. Az intézményi tanterveket véleményezi a minisztérium, emellett létezik egy pedagógiai tanácsadó szolgáltatás, ami pedagógiai és módszertani segítséget nyújt ahhoz, hogy az iskolák minél hatékonyabban érhessék el a kitűzött célokat. A harmadik összetevő pedig az iskolafelügyelet, amely az iskolák egyéni átvilágításáért felelős. A feladat komoly, hiszen ha egy iskola nem teljesíti a célokat, és a további időszakban javulás sem tapasztalható, akkor megszüntetik annak létezését.
A hátrányos helyzet negatív hatását a tanulói teljesítményekre még nem sikerült leküzdeniük
A flamand oktatási rendszer a szabad verseny szellemiségén alapul, amelyben az iskolák érdeke a színvonalas szolgáltatás nyújtása. A minőség viszont nem csak ennek logikájából, hanem egyéb forrásokból is ered: a fent részletezett ellenőrzési struktúrából, valamint abból, hogy nem közölnek intézményi rangsorokat, hiszen úgy gondolják, hogy ha az iskolák nem ismerik egymás teljesítményét, akkor még inkább kiéleződik a minőségi verseny. A helyi oktatási szakemberek szerint, ha nem tudják milyen szempontok alapján, és kivel versengenek, minden téren igyekeznek jobbá válni az iskolák.
A nagyszerű eredmények mellett azonban mégis van egy megoldandó strukturális probléma. A PISA kutatások alapján erőteljes a szociális szakadék a régióban és az országban is, amit jól tükröz, hogy a módosabb diákok eredményei rendre magasabbak a szegényebb társaikénál. Emellett az is kimutatható, hogy a szegényebb diákok vannak többségben a szakiskolákban is. A komplexitás ellenére ugyan egy nagyon eredményes oktatási rendszer épült ki Flandriában, úgy tűnik, hogy még van mit fejleszteni annak érdekében, hogy az eredmények ne függjenek ekkora mértékben a vagyoni helyzettől.
