Érintőképernyők és chat fórumok a dél-koreai iskolákban
Dél-Koreában létezik egy kifejezés (jaesusaeng, ejtsd: ceszuszeng), amely kizárólag azokat a végzős középiskolás diákokat jelöli, akik az egyetemi felvételin rosszul teljesítettek, ezért úgy döntöttek, hogy még egy évet a megmérettetésre való készüléssel töltenek. Mivel a magas társadalmi státusz eléréshez jó egyetemi végzettség, a jó egyetemre való bekerüléshez pedig rengeteg felkészülés szükséges, a kimagaslóan kompetitív rendszer alapjait az erős általános iskolák jelentik. Ahhoz, hogy a diákok felkészültsége naprakész és versenyképes legyen, Dél-Korea egy egészen sajátos megoldást kínál.
A teljesítmény, és ami mögötte van
Kínához - és Shanghaihoz - hasonlóan Dél-Koreában is kiemelkedő szerepe van az oktatásnak. Ennek hátterében egyrészt a tanulásra és a szorgalomra épülő konfuciánus etika áll, emellett azonban az ország elmúlt hatvan évben elért gazdasági sikereit is részben az oktatási reformoknak tulajdonítják. Dél-Koreában a hat évig tartó általános iskola csak 1950-ben vált kötelezővé, és míg a kormány azon fáradozott a hatvanas és hetvenes években, hogy a társadalom minden rétege számára elérhető legyen az oktatás, a kilencvenes évekre már az internet és az elektronikus segédeszközök nyújtotta előnyök kiaknázásán volt a hangsúly.
A siker szemmel látható, hiszen a 2009-es PISA felmérésen a 15 éves diákok a digitális szövegértés terén az első helyen szerepeltek, míg a magyarországi gyerekek teljesítménye átlag alatti volt. Emellett a koreai diákok matematikából és természettudományokból is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak (Korea PISA eredményeiről bővebben itt és itt olvashat). Érdekes kiegészítés, hogy Dél-Korea a szakmunkások versenyén is kiválóan teljesít. A 2013-as lipcsei World Skill versenyen átlagosan a legtöbb pontot és érmet szerezte az ország, ami azt mutatja, hogy valószínűleg a jó szakmunkást is a jó alapképzés és a modern készségek elsajátítása teszi.
Az ehhez hasonló eredmények eléréséhez komplex munka szükséges, ami nem csupán a diákok, hanem a tanárok, a szülők és az állam együttműködését is megköveteli. Fontos kiemelni elsősorban azt, hogy Dél-Korea GDP-arányosan többet költ az oktatásra, mint a legtöbb ország. 2008-ban a támogatás és fejlesztés a GDP 7,6%-át tette ki, míg Magyarországon mindez 4,6% volt. A tanárok jó minőségű munkáját a többi szakmához képest kiemelten magas fizetésekkel biztosítják.
Mivel a tanári pálya jövedelmező szakmának számít, a tehetséges diákok is bennmaradnak a rendszerben, hogy átadják tudásukat. A szülők szerepe a gyerekek motiválásán és támogatásán túl pedig abban is megmutatkozik, hogy bőkezűen hozzájárulnak gyermekeik oktatásához: sokan a kötelező oktatáson kívül ún. hakwonokba, magániskolákba küldik gyerekeiket a jobb teljesítmény érdekében. Ezekben a magániskolákban nem csak a napközben megtanult tudást tudják elmélyíteni, hanem már általános iskolai szinten is elkezdik a diákok egyetemi felvételire való felkészítését.
Ezek után nem is lehet kérdéses, hogy a diákok számára a tanulás egzisztenciális kérdés, ezért idejüket kora reggeltől késő estig valamilyen oktatási intézményben töltik. Ez viszont számos frusztrációt is okoz: egyrészt nem mindenki bírja ezt a hatalmas nyomást, másrészt pedig nem mindenki képes bevállalni a speciális oktatás okozta anyagi terhet.
Tankönyvek helyett online tananyag
1996-tól kezdődően fokozatosan az internet alapú oktatásra helyeződött át a hangsúly. A helyi szakemberek szerint a teljesítményorientáltság és az adatok memorizálására épülő passzív módszer elavult, a jelenkor kihívásaihoz szerintük leginkább a technológia bevonásával lehet alkalmazkodni. A kezdeti tervezés 2007-ben vált gyakorlati példává, ugyanis ekkor kezdték el bevezetni néhány iskolában az új eszközök és módszerek alkalmazását. Az „intelligens oktatás” nevű program célja a korszerűsítés mellett egyben az is, hogy elterjedjen a kreativitáson és kooperáción alapuló tanulás.
A tanulás ezekben iskolákban egy speciális, érintőképernyős számítógépen zajlik. A digitális tankönyvben folyamatosan frissíthető és frissülő tartalom van, szemben a nyomtatott, és gyakran elavult tankönyvekkel. Emellett különféle demonstrációs eszközök (pl. videók, képek) segítik a tananyag megértését, amin csoportokban is tudnak dolgozni a gyerekek. Ráadásul a feladatok megoldásait a tanár már az óra során meg tudja nézni a saját számítógépén, így közvetlenül tud reagálni a fellépő nehézségekre, és nem kell összeszednie, kijavítania, majd újra szétosztania az írásbeli feladatlapokat sem.
A program másik fontos eleme, hogy otthon is elérhető legyen ez a módszer. Ehhez az kell, hogy a diákok rendelkezzenek egy hasonló típusú számítógéppel, amin az online elérhető előadásokat megnézhetik, valamint a tantárgyakhoz kapcsolódó fórumokon kérdéseket tehetnek fel a tanároknak. Ennek a módszernek a sikere a fejlesztők szerint abban is rejlik, hogy a diákok így nem lesznek rákényszerülve a költséges magániskolákra, tehát a szegényebb tanulók is labdába rúghatnak majd.
Kutatások alapján valóban sokkal jobb az intelligens oktatási programokban résztvevő diákok problémamegoldó képessége (a legnagyobb fejlődést a hátrányos helyzetű diákok esetében tapasztalták), a módszer általános elterjedéséhez azonban nagyon sok anyagi forrásra lenne szükség. Mivel az újítás egyik alappillére a speciális számítógépek elterjedése, a kormány támogatja azok olcsóbb változatainak fejlesztését.
A dél-koreai módszer sok szempontból izgalmasnak és eredményesnek tűnik. Egyrészt a kreatív és kooperatív tanulás révén a hátrányosabb helyzetű diákok is fel tudnak zárkózni, másrészt az otthon is elérhető tananyag csökkenti a tanulás anyagi terheit. Emellett viszont továbbra is érzékelhető, hogy a fejlesztés egyik mozgatórugója a felvételi vizsgákon elért jobb teljesítmény elérése. A kompetitív rendszer átalakításához úgy tűnik, még ez sem elég, viszont a szemlélet átalakítása lehet, hogy idővel eléri az egyetem szintjét is, és egy idő után csökken majd a gyerekekre mért nyomás.
