BTM/ a mi megoldásunk -

Beilleszkedési/tanulási/magatartászavart (BTM) detektáltak nála. Hááát nem tudom. Most, hogy a nehezén talán már túl vagyunk - sikerült megfelelő iskolát találni neki, ahol jól érzi magát, meg minden, most már azt gondolom, hogy a következő történt:

Volt egyszer egy kisgyermek. Az én gyermekem, a legelső. Oviba járt, sok barátja volt, nem tűnt úgy, hogy bármi probléma lenne vele. Rajzolgatott, játszott otthon is, sokat hallgatott mesét és dalokat, stb., stb. Éééés persze gyönyörű volt és rendes meg okos is:))

Mint az később kiderült, nem volt még kész az iskolára, és az óvoda, ahova járt nem volt arra felkészülve, hogy ezt hitelt érdemlően  kimutassa. Nem is mutatta ki. Elvégezték a rutin-teszteket utolsó év felénél, és ennyi. Én kezdeményeztem, hogy ennél több történjen -. vizsgálja meg őt az ovi fejlesztő-pedagógusa, ha ő azt mondja, oké a gyerek - megnyugszom. Sértődés lett belőle, miért nem hiszek az óvónéniknek, hmmmmm...Sajnos hagytam annyiban.

A suliban kb. 3 héttel a kezdés után szólt a napközis tanító, hogy szerinte a gyerek figyelemzavaros, vigyem a pedagógiai szakszolgálathoz. Ebből lett is vita rögtön az osztályfőnökkel - hiszen, nagyon helyesen ő megjegyezte, hogy azért ennek megállapításához nem elég sem a 3 hét, sem az illető tanár, várjunk még.

Vártunk. Azért ekkor már erősen sejlett, hogy valami nem igazán kerek.

Csak elvittük vizsgálatokra, magánúton. A gyermek nem volt még idegrendszerileg felkészülve semmire, amit az iskola jelent. Nem bírta a 45 perceket, nem volt feladat-tudata, nyögve múltak a hetek-hónapok. Az nem kifejezés, hogy nem szerette a sulit. Sem a tanulást. Sem a tanító nénit 

Elég hamar testi tünetek is jelentkeztek nála. Kivizsgálás következett, majd, amikor világossá vált, hogy a dolog totál pszichés eredetű - pszichológushoz kezdtünk járni. Szorongott, nem is kicsit. El lett könyvelve rossz tanulónak, rossz magaviseletű rossz tanulónak, és mindennek tetejébe végül a BTM (beilleszkedési, tanulási és magatartászavar) minősítés is megérkezett (az iskola kérte a hivatalos vizsgálatot, az lezajlott, hát így…). Ennek következtében aztán a szabad perceiben - azaz amikor a többiek az udvaron rohangálhattak végre - korrepetálta őt az a tanító néni, aki amúgy is egész nap foglalkozott vele. Akit ekkorra már nagyon nem szeretett.

Mondta is a gyerek, mondta ő, nyomatta a rosszabbnál rosszabb helyzeteket és sztorikat nap, mint nap, de én - hát, hogyan is mondjam szépen - nos, nem hittem neki. Azt hittem - a tanító nénire hallgatva, hogy rengeteg munkával felhozhatjuk a fiamat arra a szintre, amit megfelelőnek tartunk, beleverhetjük (persze csak képletesen) a fejébe a tudományt, a tanuláshoz való jó viszony meg majd megjön, remélhetőleg az eszével együtt. Abban a hitben voltam, ugye elsősorban a tanító sugallatára, hogy a családi életünkben van a hiba, nevezetesen bennem, sokkal többet kellene foglalkoznom a fiammal (de mikor, és hogyan, ennél többet?:)...

Aztán egy nap - főként Ketteske (a második iskolásunk - ő már születéskor ránk hozta a frászt, és ennek megfelelően nem reménykedtünk sima iskolakezdésben) iskola-választásával összefüggésben - rájöttem, hogy ez nagyon nem lesz jó így. Hogy már eggyel is nehezen boldogulok, mi lesz velem, ha 2 gyerek utálja majd egyszerre a sulit, ketten nem akarnak leckét írni, ketten mesélik a bánataikat - és csak azt! - kettőjük forradalmi lendületű (le az iskolával!) rajzait kell kerülgetnem nap, mint nap...

És végül léptünk.

Nem volt könnyű döntés, sok szempontból nehéz következményei vannak a jelenben (koránkelés pl., mint a legeslegfőbb), de nem bántuk meg.

Átvittük őket egy másik suliba. Egyeskét még negyedik félévkor, Ketteskét pedig Egyeske új negyedikes tanítónénije, Kriszta néni vette át tőlünk idén szeptemberben. Ebben az iskolában működtetnek egy kifejezetten SNI-s és BTM-es gyerekeknek méretezett tagozatot. Elsősorban logopédiai problémákkal jönnek ide a gyerekek, módszertani logopédiai osztály az osztály és iskola az iskola, Budapesten, a XII. kerületben van. Egy épületben egy ovival, ami szintén nagy múltú, és szuper (és a 3. gyermekünk miatt ez is fontos volt). Idén lesz a suli+ovi kombó 85 éves, hurrá neki:) Az osztály minden évben 15 fővel indul - az éppen aktuális tanár-pár döntése alapján, nagyon komoly (előző év félévétől zajló, minimum 5-6 találkozásból álló, közös munkával, ismerkedéssel, gyógypedagógiai felméréssel fűszerezett) előkészítő munka eredményeként válogatott, egymással kompatibilis gyerekekkel és szülőkkel. A gyerekek egy sokkal gyermekre méretezettebb nyomvonalon haladnak, ahogy a mi Nagymamánk megjegyezte, amikor kétségeimet hangoztattam a döntés megszületése előtt: minden gyereknek ilyen osztályban kellene megkezdenie a tanulmányait. Ahol van idő a fáradt osztályt kicsapni az udvarra focizni, ahol van idő reggel egy-egy mesével kezdeni, ahol van kapacitás egyenként (ha kell) differenciáltan foglalkozni velük...Ahol van idő megszerettetni velük az Iskolát.

Nagyon-nagyon hálás vagyok a Sorsnak, hogy rátaláltam A Megoldásra. A Ketteske fogadóórája mondjuk ma lesz, és még érhetnek meglepetések, de! én azt hiszem, hogy a helyzet sokkal több, mint ‘nem reménytelen’.. A ‘megoldódott’ kifejezést nem merem azért leírni…(Megvolt a fogadóóra, és kis híján egymást kellett felmosnunk a tanító nénikkel, Ketteske iránti imádatunk kapcsán. Szöveges negyedéves értékelést kaptam, és -bár nagy olvasó vagyok, sokat van kezemben szöveg, de - ettől az írástól még most is ráz a hideg a gyönyörűségtől…)

Egyeske sokkal jobban tanul, és szeret ebbe a suliba járni. Ilyeneket mond: Anya, ez a hét olyan gyorsan eltelt! meg, hogy: Anya, ez a nyelvtan óra (NYELVTAN ÓRA!!!!) olyan érdekes volt.. Hihetetlen. Persze van még sok tennivaló, nem tagadom, hiszen a mínusz nullából kell visszaépíteni az önbecsülését, meg a viszonyát a tanuláshoz, de azt hiszem, nem is lehetnénk ehhez ennél jobb helyen.

Ketteskével pedig nemes egyszerűséggel már nem követtük el a fenti hibákat. Nagyon megnéztük ugyebár, hogy mikor, és hogy hova megy iskolába, ennek aztán meg is lett az eredménye. Imád suliba járni (csak persze a koránkelés…), imád tanulni, magától teszi a dolgát legtöbbször. Ami -most már tudjuk, hogy - nagy szó:)

Mit is akartam ezzel az egésszel mondani? - kérdezitek, joggal.

Nem tudom. Talán azt, hogy vannak még jó sulik, talán azt, hogy soha ne add fel. Ha nem indul egyszerűen az iskolás karrier, vagy egyáltalán, semmi nem indul simán, akkor is van remény. Vannak még helyek, igazgatók, polgármesterek, és persze elsősorban fantasztikus pedagógusok, akiknek helyén van az értékrendszerük, akik jól látják a fontossági sorrendeket. Keresd a megoldást! Talán ezt akartam mondani:)))

Meg még egy dolgot! Az iskolába beíratás nagyon nem mindegy, hogy MIKOR történik, hogy megérett-e rá a gyerek, vagy még nem. Ha újra kezdhetném a mi drága elsőszámúnkkal az egészet, bizonymondomhogy elvinném még beiratkozás előtt jóval akárhány helyre, hogy tényleg biztos lehessek a dolgomban. Úúúgy éljek.