Házi feladat – a hétfejű szörny
„Ülj le végre, és csináld meg a házi feladatodat! Még nem vagy kész? Mit csináltál a napköziben? Könyörögnöm kell, hogy láss hozzá?” – ismerős mondatok? És ezeknek még vagy ezer változata van... Pedagógusként és szülőként képviseltem már mindkét oldalt, így elég komoly tapasztalataim vannak a „Házi feladat” nevű szörnnyel kapcsolatban. Mert valljuk be, sokszor mi, szülők is csak ezt látjuk benne.
A házi feladatot mint olyat nagyon fontos és lényeges dolognak tartom a gyermek fejlődésében. Azonban nem mindenek felett. Olvastam egy cikket, amelyben leírták, hogy kutatásokat végeztek ebben a témában, számos országban. Megvizsgálták, hogy a gyerekek szellemi fejlődése milyen arányban áll a házi feladattal töltött órák számával. Az én korosztályom fejében még biztosan ott zeng az a kitörölhetetlen „szlogen”, hogy minél többet gyakorolsz, annál jobban fog menni és annál okosabb leszel. Mi ezt természetesen elhittük, még akkor is, ha az iskolából hazamenve már attól is lábrángást kaptunk, ha csak eszünkbe jutott, mennyi tanulni valónk is van még másnapra.
Ettől függetlenül mit csinál egy engedelmes gyerek?
Hazamegy, eszik pár falatot (ezzel is húzza az időt, hogy minél később kelljen nekiállni az elkerülhetetlennek), és végül csak rászánja magát, és előveszi a füzetet, könyvet. Nem ritka, hogy estig kell tanulnia, mert az írásbeli egy dolog, na de ott van még az a fránya vers, a környezetből vett kukacok és egyéb izgalmas állatok fejlődése, mozgása, szaporodása (vajon ők is tudják, hogy mi hogyan működünk?), vagy a mondatfajták, a szorzótábla és további ezer és egy nyalánkság.
Gyerekként fel voltam háborodva, hogy miért kell nekem sokszor alvás időig magolnom, gyakorolnom. Pedig jó képességű gyerkőc voltam, tehát a tanulás nem esett annyira nehezemre. Elképzeltem, mit élhet át egy olyan társam, akinek több erőfeszítésre van szüksége a tanuláshoz. Ez ma is hasonlóképpen történik. Láttam az iskolában, és láttam a saját gyerekeimen is. Odaülök hozzájuk, segítek, és bizony nekem is sokszor nagy türelemre van szükségem ahhoz, hogy ne adjam fel. Nem azért, mert sokat (már bocsánat a szóért) bénáztak a gyerekek, hanem amikor nagyot szusszantunk, hogy „Végre túl vagyunk az egyiken”, következett a másik, ami után jött még egy és még egy. Anyukám azt mondta gyerekkoromban, hogy nekem a tanulás a munkám. A felnőtteknek az, hogy dolgozzanak és pénzt keressenek, nekem pedig tanulnom kell. Na, igen, ebben igaza is volt. Ám a dolgozó felnőttek a munkájuk befejezése után, az otthonukban nem dolgoznak. Az asztalos nem furkálja össze a bútorokat otthon, a fodrász nem nyírja le a családtagjai haját minden egyes nap munka után (pár nap múlva szépen is néznének ki!), az autószerelő nem szereli szét minden nap a saját autóját munka után csak azért, mert ez fú, de jó dolog.
Jó, jó, már látom is a kommenteket...
Tény az, hogy a mai világban nem ritka, hogy két, akár három állása is van valakinek, mert másképpen nem jönne ki a pénzből. Ez teljesen igaz, de a kérdés ilyenkor felmerül: „És ennek így kell lennie? Ez így helyes?” Hát a frászt! Még mi, felnőttek is tudjuk, hogy a túl sok munka mind fizikailag, mind idegileg tönkre teszi az embert. Ezzel a gyerek sincs másképp. Igenis a sok tanulás nem hogy pozitív hatással nincs rá, de pont az ellenkezőjét éri el. A gyerek megcsömörlik, unja, és csak az jár a fejében a tanulás alatt, hogy miért nem biciklizhet kint most a friss levegőn, amikor ezer ágra süt a nap még délután is, és csak úgy hívogat minden, ami ott kint van. Magyarul, megutálja a tanulást, úgy ahogy van. A fent említett felmérés azt az eredményt, hozta, hogy abban az országban, ahol a gyerekek kevesebb időt töltenek házi feladattal (heti 3-4 órát), ott a tanulók teljesítménye is jelentősen jobb. Szomorúan, de nem meglepődve tapasztaltam, hogy kicsiny országunk nagyon rossz helyet foglal el ebben a listában.
"Én csak ennyi házit adtam...!"
Félreértés ne essék, itt nem arról van szó, hogy a pedagógusok gonosz lények, és abban élik ki magukat, hogy a gyerekeknek jó sok házi feladatot adnak. Bár be kell vallanom, gyerekként még ez is eszünkbe jutott... Imádtuk, amikor minden tanár azt mondta (ez persze már felsőben volt, amikor több tanárunk is volt), hogy „Miért panaszkodtok? Hiszen én csak ennyi házit adtam!” Na, igen. Az egyik tanár csak ennyit, a másik is csak annyit, a harmadik is csak amannyit, és már ott tartunk, hogy ma sem mehetünk el a barátokkal egy jót sétálni és beszélgetni, mert egész este a könyvek fölött kell görnyedni. És miért? Hogy bebiflázzam, hogy „Nyitvatermő: A tobozvirágzat termős virágaiban a magkezdemények szabadon ülnek a pikkelyszerű termőlevelek tövén.” (Ezt anno nagyon jól belém verték. Aki eltalálja, hogy hányszor volt erre a tudásra szükségem, annak fizetek egy fagyit...
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, mint említettem, Magyarországon a pedagógusok nem azért adnak fel ennyi házi feladatot, mert nincs jobb dolguk, csak olyan hatalmas az anyag, annyi mindent kell leadnia, olyan ütemben kell haladnia, hogy nincs más lehetősége.
Tehát ne a tanárokat szidjuk, hanem ezt az igen csak tökéletlen rendszert, amit alapjaiban kéne megreformálni. És senki ne mondja nekem azt, hogy nem lehet, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igenis látom, hogy van más alternatíva is.
Egy ideje kint élek a családommal Svájcban, és álmaimban sem gondoltam volna, hogy az oktatásban ilyen is lehet!
INNEN FOLYTATJUK HOLNAP!
