Egy pedagógus vallomása: mindenki olyasvalakinek szeretne minket látni, amilyenek nem vagyunk

Nem létezik szuperhős tanár. A jószándékú szülők és a más területekről érkező előadók gyakran úgy beszélnek rólunk, hogy a munkánk hősies, de ez nem így van. Vagy legalábbis nem így kéne lennie.

A szuperhős olyan valaki, akinek a teljesítménye újra és újra túlmutat azon, ami a feladata lenne. „Szuperhősként” címkézni minket olyan, mint ha azt mondanánk: „Tudjuk, hogy túl sokat várunk el tőletek, de értékeljük a munkátokat”, és abban reménykednénk, hogy mindez helyettesíti a megfelelő segítségnyújtást és kompenzációt.

Ezért ünneplik az emberek a rocksztár-típusú tanárokat. Azokat, akik dalban tanítják meg a matematikai képleteket, vagy kincsvadászattá alakítják a tesztírást. Mivel jellemző, hogy ezek a pedagógusok kapják a legnagyobb figyelmet, nem meglepő, hogy a témával foglalkozó tanulmányok szerint az introvertált tanárok hajlamosabbak a kiégésre. Aggódom, hogy a kollégáim feláldozzák a tartalmat a szórakoztatás oltárán.

Hollywood sem tett nekünk szívességet azzal, hogy könnyű és végtelenül hálás munkának állította be a mesterségünket. Persze a tanárokról szóló filmekben is van konfliktusforrás és pár nehézség, de minden lehetséges 90 perc és egy jó forgatókönyvíró segítségével. A probléma éppen ott kezdődik, amit nem látunk a filmekben. Egy tömegek szórakoztatására szánt filmbe nem lehet belezsúfolni a tanárok által nap mint nap érzett nyomást, vagy az őszinte kudarcokat, mert ezt a filmet senki sem nézné meg. Még ha egy film nagyjából valós tényeken alapul is, akkor sincs elég tere benne a félelem és a frusztráció kifejeződésének.

Ha minderre bizonyítékot szeretnél, tedd fel magadnak ezt a kérdést: Mi a siker kulcsa minden tanáros filmben? Sohasem egy új irányelven, forrásbővítésen vagy átstrukturáláson áll vagy bukik minden. Mindig a tanár személye az a különleges hozzávaló. Ez azt üzeni, hogy a jelenlegi rendszer problémái a rossz, nem-hősies tanárok viselkedéséből fakadnak, az ő hibájuk.

A tanárokat azért kezelik szuperhősként, mert többet tesznek annál, amennyi reálisan elvárható lenne tőlük, ami gyakran a környezetük elvárásaiból fakad. Egy tanulmány szerint a pedagógusok többet túlóráznak bármely más szektorban dolgozó munkavállalóknál, ami azt jelenti, hogy hetente körülbelül plusz 12 órát dolgoznak ingyen. Mindenki azt szeretné, hogy ez így is maradjon, de eközben senki nem akar pénzt szánni rá, ehelyett ünnepelnek minket, és azt gondolják, így már kvittek vagyunk.

Természetesen mind szeretnénk rocksztár tanárok lenni. Mi is létre szeretnénk saját Holt Költők Társaságát és megváltoztatnánk pár Veszélyes kölyköt. De nagy valószínűséggel nem ez fog történni.

Összességében talán azt szeretném mondani, hogy mindenki olyasvalakinek szeretne minket látni, amilyeneknek nem vagyunk, és amilyennek nem is kell lennünk. A diákok rocksztárnak szeretnének minket látni, a törvényhozók varázslónak, az adminisztrátorok szuperhősnek. A szülők pedig azt szeretnék, ha elvégeznénk az ő feladataikat is.

De hallgassanak végre egy pedagógusra: a tanárok csak tanárok szeretnének lenni. Én nem vagyok egy hősies alkat, és senkinek nem is kéne tőlem azt várnia, hogy az legyek. Biztos jó szándékkal hívsz engem szuperhősnek, de én sosem leszek a képregénybirodalom része, és ez így van jól.

Soha nem is állt nekem jól a szuperhős jelmez.