"Vádolom a jelenlegi magyar kormányt, mert tanárok sokasága kényszerül menekülni a pályáról" - nyílt levél

"Az érettségik lezárultával távozom a Berzsenyi Gimnáziumból, amelynek egykor diákja, majd 23 évig tanára voltam. Nem feltétlen tartozna ez a Facebookra, de sokan kérdezik tőlem a lemondás okait, emellett a tanárok távozása most közéleti kérdés. Miért is távozom tehát? Hosszú, de nem teljes felsorolás következik.

1. A jogfosztás miatt: elveszik a tanárok közalkalmazotti státuszát, ami azért elég nagy jogi védelmet jelentett. Mivel közfeladatot látunk el, a mi munkáltatónk a leghatalmasabb, vagyis az állam. Nehéz más iskolában elhelyezkedni, ha maga a központosított iskolarendszer rúg ki. A státusztörvény végleg elveszi tőlünk az értelmezhető sztrájkjogot, a szólás-és véleményszabadságot, a magánszféra tiszteletét.

2. Az oktatás lehetetlen helyzete miatt: ahelyett, hogy előre haladnánk a jövőbe, visszafele tartunk, a 19. századba. Lehet értékeken vitatkozni és aztán kompromisszumra jutni, de nem ez történik: a szakmai érveket lesöpörve születnek egymás után a rossz NAT-ok, kerettantervek, felületes egyentankönyvek. Sok iskolában elégtelenek a tárgyi-technikai feltételek, a központosított rendszer nehézkes és nem működik.

3. A hatalmas munkaterhelés diáknak is, tanárnak is. A diák számára irdatlan és elavult tananyag, rengeteg felesleges óra. Mivel kötelező érettségi tárgyat oktatok, nem működik a „becsukom az ajtót magunk mögött és csinálok amit akarok”, nem szúrhatok ki a gyerekekkel, akik tovább akarnak tanulni. Meg milyen rendszer az, ahol tanárként folyamatosan ellen kell szegülnöm? A tanárnak heti 24 óra előírását tervezik. Ez a (22-)26-hoz képest lehet hogy kevesebb és fix, de az évekkel ezelőtti 18-hoz képest rengeteg. Továbbá napi 12, heti 48 munkaórát írhatnak elő, és csak 80 óra helyettesítéstől számít túlórának a túlóra. Mindez végleg elveszi az esélyét annak, hogy a tanár túlórapénzt kaphasson. A tanár nem csak szakórákat tart, hiszen végezzük az adminisztrációt, kirándulást szervezünk, felügyelünk, rendezvényeket hozunk tető alá, pszichológusok vagyunk, családsegítők, stb…

4. A fentebbiekkel összefügg, hogy a tanár mégiscsak értelmiségi, akinek szüksége van szellemi szabadságra, képződnie kellene, fejlődni, a diákok előtt járni pl. a digitális kultúrában. Mindez pénzbe is kerül, nem csak időbe és energiába. A fizetés kérdése így szintén nem elhanyagolható, bár nem feltétlen elsődleges számomra – viszont együtt érzek a pályakezdő kollégákkal, akik megélni sem tudnak a havi jövedelemből, ha a család nem segíti őket. A fizetés azért is fontos, mert ha jó tanárokat akarunk, ahhoz az kell, hogy minél többen jöjjenek tanárnak, akkor van merítés, lehet válogatni. Szóval a tanári fizetés mennyisége nem csak a tanároknak fontos, hanem a teljes társadalomnak (és ugye erre csak ígérgetés van, ráadásul nem az alapbért, csak a bármikor elvehető pótlékokat stb. akarják emelni).

5. A kormány cinizmusa és gonosz hajthatatlansága. A szakmai szervezetek, szakszervezetek, civil szervezetek és egyének évek óta próbálják felnyitni a társadalom szemét, jobb belátásra bírni a kormányzatot. Főleg az utóbbi nem sikerült, sőt, a helyzet egyre rosszabb. Sokan hasonlítják egy bántalmazó kapcsolathoz a kormány és a tanárok viszonyát. A bántalmazó kapcsolatból általában csak elmenekülni lehet. Lemondásom, ha úgy tetszik, egyéni menekülés, de egyben tiltakozás is, azok nevében, akik – úgy érzik – nem menekülhetnek sehová.

6. A felsorolt problémák egyenesen vezetnek a kiégéshez, amelynek jeleit kezdtem magamon érezni. A hozzá nem értők (köztük az oktatásért elvileg felelős politikusok) nem látják, hogy a tanár a személyiségével tanít. Nem taníthat jól egy megalázott, kizsigerelt, motiválatlan, kiégett pedagógus. Hogy adjunk erőt a diákoknak, amikor nekünk sincs már? Mit tudja azt egy Pintér Sándor, hogy mit jelent a diákjaid, akár egy egész osztály lelkével is törődni, amikor stresszelnek a továbbtanuláson, a jövőjükön? Amikor konfliktusba kerülnek osztálytárssal, kollégával? Amikor otthon bántalmazás áldozatai lesznek? Amikor bántják magukat? Amikor elveszítenek valakit? Amikor depresszióval, mentális problémákkal küzdenek? Amikor súlyosan megbetegszik egy osztálytársuk? Amikor meghal egy osztálytársuk? Amikor világjárvány, vagy háború van és minden bizonytalan?  

„J’Accuse! – Vádolom!”

„J’Accuse! – Vádolom!”, írta Zola a Dreyfus-per kapcsán egykor. „J’Accuse! – Vádolom!” a jelenlegi magyar kormányt, ami nemhogy nem javított a valóban, már előttük kezdődő problémákon, de súlyosbította a helyzetet addig, amíg már tanárok sokaságának nem marad más választása, mint menekülni a tanárhiánnyal küzdő pályáról.
Elvettétek tőlem a tanítványaimat…"

A nyílt levél szerzője: Mezei Mónika
A fotó csak illusztráció, forrása: Getty Images