Tehetséges gyerek nem is létezik
10 százalék tehetség, 90 százalék munka. A jelenleg uralkodó tudományos nézet szerint egyáltalán nem az intelligencián múlik, hogy ki visz véghez nagy dolgokat, sokkal inkább függ ez a személyiségjegyektől. Jó hír, hogy mindez tanulható.
Habár Einstein már fiatalon is kiemelkedett a kortársai közül, egy új könyv megkérdőjelezi azt, amit eddig az IQ mindenhatóságáról gondoltunk, és azt állítja, hogy a felnőttek segíthetnek szinte valamennyi gyereknek „tehetségessé” válni.
Pár héttel ezelőtt, tragikusan fiatalon, a negyvenes évei elején elhunyt Maryam Mirzakhani. A hírekben zseniként szerepelt, ő volt az egyetlen nő, aki megkapta a Fields-érmet, amit a matematika Nobel-díjának is neveznek, és 31 éves kora óta volt a Stanford Egyetem professzora. Az iráni születésű tudós tinédzserkora óta sorra nyerte a matematikai aranyérmeket.
Kézenfekvő lenne azt hinni, hogy aki olyan különleges, mint Mirzakhani, már babakorában is kitűnt a többi gyerek közül: ötéves korára elolvasta a Harry Pottert, pár év múlva Mensa tag lett, gyerekfejjjel érettségizett matekból, vagy olyan, mint Ruth Lawrence, aki az Oxfordra járt, miközben a kortársai még az általános iskolába.
Ám, ha közelebbről megnézzük, valami egészen más történet körvonalazódik. Mirzakhani Teheránban született, egy három gyerekes, középosztálybeli családba, az apja mérnök volt. Az egyetlen rendkívüli dolog a gyerekkorában az Irak-iráni háború volt, ami eléggé megnehezítette az életet.
A családi háttere lett volna különleges? Nem igazán
Szerencsére azonban a háború Mirzakhani tíz éves kora körül véget ért. Felsőbe egy erősen válogatott körnek fenntartott lányiskolába járt (vagyis jól megszűrték, hogy ki kerülhet be), de a matematika továbbra sem tartozott különösebben az érdeklődési körébe. Szerette viszont a regényeket, és mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került.
Ami viszont a matekot illeti, egészen addig nem mutatott iránta semmiféle érdeklődést, amíg egyszer csak a bátyja meg nem mutatott neki egy híres matematikai problémát egy magazinban, ami elbűvölte, és teljesen beszippantotta őt. A többi matematikatörténelem.
A családi háttere lett volna különleges? Nem igazán.
A legtöbb Nobel-díjas gyerekkora egyáltalán nem volt különleges. Einstein például olyan lassan beszélt, hogy az egyik szobalány narkósnak csúfolta. A zürichi politechnikumba is csak azért vették fel a tökéletesen elrontott felvételi vizsgája ellenére, mert fizikából és matekból kiemelkedően teljesített. Küszködött a munkahelyén, nem kapott tudományos posztot a Svájci Szabadalmi Hivatalban, helyette a promóciós osztályra került, mert nem értett eléggé a gépekhez. De nem adta fel, és végül felülírta a newtoni fizikát a relativitáselméletével.
Nem az IQ számít
Lewis Terman, az úttörő amerikai oktatáspszichológus 1921-től kezdve követéses vizsgálatot folytatott 1470 olyan kaliforniai részvételével, akik messze az átlag felett teljesítettek az akkor frissen kifejlesztett IQ teszten. Közülük egyik sem lett a kor nagy gondolkodója, ahogy azt Terman feltételezte. Ugyanakkor került be a felmérésbe sem Luis Alvarez, sem pedig William Shockley – mindketten fizikusok, és mindketten Nobel-díjasok lettek – mivel az IQ hányadosuk nem volt elég magas ahhoz, hogy bekerüljenek a kutatásba.
Az intelligencia egyáltalán nem minden, erre utalnak a múlt század komoly kutatási eredményei is. Minden jel arra mutat, hogy az agy nagyon is képlékeny, formálható, folyamatosan új idegpályák épülnek ki, és az IQ egyáltalán nem állandó. Csak azért, mert öt évesen sikerült elolvasni a Harry Pottert, még egyáltalán nem biztos, hogy kamasz korában is meg fogja előzni a gyerek a kortársait.
A cikk további folytatása: divany.hu
