Az egyházi szegregáció nyomában, így épül évtizedek óta a magyar oktatási kelepce
Szegregáló egyházi iskolák – állami felelősség!
Magyarországon kistelepülések sora mutat szélsőséges iskolai szegregációt: vannak iskolák, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek százalékos megoszlása alig éri el a 20 százalékot, míg a térség más iskoláiban a 80 százalékot is megüti a rosszabb szociális helyzetű tanulók aránya. A szelekciót sokszor burkolt felvételi gyakorlatok vagy éppen a magasabb társadalmi státuszú családokat begyűjtő egyházi iskolák alakítják. Szelekció-szegregáció tekintetében sajnos a világon élen járunk. Földes Petra tanár, oktatási elemző, A bizalom tere című könyv szerzőjének publicisztikája következik.
Nagy port kavart a közelmúltban az ombudsmani hivatal nemzetiségi jogok védelméért felelős biztoshelyettesének állásfoglalása, mely súlyos adatokkal alátámasztva mutatja be, hogy milyen jelentős szegregációt hoznak létre a kistelepüléseken működő egyházi iskolák. Bár a sajtóban való megjelenése után az állásfoglalást az ombudsmani hivatal eljárásrendjére hivatkozva elsüllyesztették, a qubit.hu újból nyilvánosságra hozta az általuk elmentett dokumentumot.
Az iskolai szegregációval pedig valóban nagy a baj. Nemcsak az alacsonyabb színvonalú oktatás által érintett gyerekek és az esélyegyenlőségért küzdő szakemberek oldaláról nézve, hanem az oktatási rendszerünk egészének teljesítménye szempontjából is (lásd a PISA-mérések eredményeit). A szegregáció haszonélvezői ugyanakkor nem érzékelik a problémát, amelyet az oktatási rendszer szélsőséges polarizáltsága, az intézmények közötti hatalmas különbség okoz. Sajnos a helyzetet olyan társadalmi folyamatok fűtik, melyeknek a felszámolásához komoly és hosszú távú elköteleződésre és rendszerszintű beavatkozásra volna szükség. Olyan elköteleződésre és olyan beavatkozásra, ami a jelenlegi kormányzatnak messze túl van a komfortzónáján.
Mert a folyamat, aminek a következményeit a szegregáló egyházi iskolák szerepvállalásában látjuk, nem ma kezdődött. Tisztán emlékszem, hogy éppen húsz éve, 2005-2006-ban milyen nagy ambícióval működtem közre trénerként a Diszkriminációmentes közoktatás című SuliNova által szervezett képzéseken, ahol a roma kisebbségi önkormányzatok munkatársait készítettük fel arra, hogy azonosítani legyenek képesek az iskolai szegregációs folyamatokat, segítséget tudjanak adni a közösségük tagjainak a diszkriminációval szembeni fellépésre, illetve fel tudják mérni, hogy mikor kell az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz (ma AJBH Egyenlő Bánásmódért Felelős Főigazgatóság) fordulniuk az oktatási sérelmek rendezésére.
Azt gondoltuk akkor, hogy az érintettek tudással és támogatással való megerősítése, együtt az intézményrendszer – bár igencsak óvatosan, de mégis megkezdett – átalakításával, lassan felszámolja a diszkriminatív tendenciákat, és létrehoz egy élhető, kiegyensúlyozott oktatási rendszert. Naiv remény volt. Ma már látjuk, hogy a spontán folyamatok éppen az ellenkező irányba hatnak:
az intézmények közötti növekvő különbségek alapvetően meghatározzák a szülői döntéseket, a két tendencia pedig erősíti egymást. Ezért komoly állami elköteleződés nélkül, a spontán folyamatokra hagyatkozva az oktatási rendszer szelektáló és szegregáló trendjei érvényesülnek. Ebbe a folyamatba illeszkedik, hogy az egyházi iskolák sok településen a szegregáció színterévé váltak.
Amikor azon a bizonyos húsz évvel ezelőtti tréningen a roma résztvevők megkérdeztek engem és a trénertársamat, hogy mi hova járatjuk a gyerekeinket, azt kellett válaszoljuk, ami az igazság volt: hogy bizony, az elitbe. És senki se haragudott meg ránk ezért, nem veszítettük el a hitelességünket, a résztvevők bizalmát – mert ez valahol, sajnos, így tűnt természetesnek. Sőt, emlékszem, hogy akkoriban az egyik – elismert szakemberként az esélyegyenlőségért dolgozó – ismerősünknek mi szolgáltattunk kamu lakcímbejelentőt, hogy a gyereke a körzetünkben működő jó suliba bekerülhessen. Mert ezt diktálta, ezt diktálja a gyerek iránti szülői elköteleződés. És ezekben a saját életemben is megtapasztalt egyéni stratégiákban – a jobb hátterű családok döntéseiben – csak akkor lehetséges változás, ha nincs óriási különbség az iskolák között. Mert bárki szívesebben járatná a gyerekét a gyalogosan (vagy hivatalos iskolabusszal) megközelíthető iskolába – megszabadulva az egész családot megterhelő logisztikától, az utazás fárasztó és anyagi áldozatot is kívánó terheitől –, hogyha az az iskola a gyereknek megfelelő közeget nyújt és megfelelő perspektívát jelent. Ha egy sokkal kiegyensúlyozottabb iskolarendszert működtetnénk, melynek intézményei hasonló minőségű oktatást biztosítanak.
Sajnos azonban egy ilyen átalakítás nem megy egyik pillanatról a másikra, mert számos alapvető, a teljes ágazat kormányzását érintő összefüggést kell újragondolni, az intézményméretektől a heterogén tanulócsoportokban alkalmazandó módszertanig, a logisztikától a települések közötti együttműködésig.
Mert könnyen belátható, hogy egy évfolyamonként egyetlen osztállyal működő iskola nem fedi le egy énektanár vagy egy fizika-kémiatanár munkaidejét. Az is könnyen belátható, hogy a tanulók közötti nagyobb különbségek rugalmasabb módszertani megoldásokat követelnek. Ugyanakkor az iskolabezárások, iskolaösszevonások helyi érdekeket sérthetnek, ezért a változtatáshoz a szakmai elköteleződés mellett politikai bátorság is szükségeltetik, a kockázatot pedig eddig egyetlen kormányzat sem vállalta fel.
Ehhez persze lehet, hogy a helyzet még a jelenleginél is jobban kell, hogy fájjon. Mint Portugáliában (lásd a keretes írást – a szerk.), amely a kezdeti PISA-méréseken messze az OECD-átlag alatt teljesített, és ahol ez a lemaradás komoly cselekvésre késztette a döntéshozókat. Ennek köszönhetően Portugália a kezdeti lemaradást teljesen ledolgozva jelenleg kb. a magyar oktatási rendszerével és az OECD átlagával megegyező eredményeket mutat a méréseken. Az óriási különbség hozzánk képest az, hogy ők jelentős fejlődést értek el az elmúlt 20 évben a tudatos és komplex állami beavatkozásnak köszönhetően, míg a hazai teljesítményt – bár van benne némi hullámzás – inkább stagnálónak mondhatjuk.
A probléma komplex, ahogy a megoldás is csak rendszerszinten képzelhető el. Az egyházi iskolák hibáztatása a hazai oktatási szegregációért biztosan nem alkalmas a teljes igazság megragadására. A jobb hátterű szülők a szélsőségesen szétaprózott és hatalmas különbségeket mutató állami oktatási rendszer anomáliáira reagálnak, amikor az egyházi iskolák felé orientálódnak. Lehetnének persze az egyházi iskolák befogadók, az inklúzióban élen járók. De az állami rendszer problémáit ezzel nem oldanák meg. Ha igazságos társadalmat és hatékony oktatást szeretnénk a gyerekeinknek, az oktatási rendszerünk teljes újragondolása nem várathat magára.
Portugáliában egészen a közelmúltig a hazaihoz hasonló módon elaprózódott iskolarendszer működött, számos kisiskolával. A tanulói eredményességvizsgálatok azt mutatták, hogy minél kisebb az iskola, annál gyengébb a gyerekek teljesítménye, ezért átszervezték az intézményrendszert. Az országos átlag alatt teljesítő iskolákat bezárták, és célul tűzték ki, hogy legalább 150 fős intézményeket hoznak létre. Ehhez a meglévő iskolák fejlesztése mellett új, nagyobb iskolaközpontokat építettek. Az iskolák együttműködését is megerősítették: az intézményekből területi alapon közös irányítású klasztereket alakítottak ki, melyek összekapcsolták az egy környéken működő általános iskolákat, hogy össze tudják hangolni a programjaikat, és közösen alkalmazzanak szakembereket. A tanulói utakat megkönnyítve vertikálisan is összekapcsolták az intézményeket az óvodától a középiskoláig. A kisiskolák megszüntetésével együtt megszervezték a gyerekek szállítását és az egész napos iskola programját, ahol a szociális hátrányokat is kompenzáló gazdagító foglalkozásokat szerveznek a tanulóknak. Az összevonásokat a kisiskolák tanárai is pozitívan élték meg. Bár az átállás okozott nehézségeket, ezen túljutva örömmel vették, hogy megszűnt az elszigeteltségük, és lehetőségük adódott a közös munkára.
