Régi idők sulija - Nyugdíjas tanítónővel beszélgettünk

Klári néni virágba borult kertvárosi otthonában fogadott bennünket mosolygósan, közvetlenül, barátságosan, mintha mindig is ismertük volna egymást. Számára még csak kérdés sem volt, hogy a privát szféráját megnyissa előttünk. Nem kellett sok időnek eltelnie, és máris a legérzékenyebb témákat, legféltettebb emlékeket érintettük, miközben előkerültek a régi fényképek is. Ahogy egyre mélyebbre jutottunk a beszélgetésbe, annál inkább érthetővé vált, hogy a csodálatos, nyílt és csupa szív tanító néniért, miért rajongott minden szülő, és miért tekintettek rá elismerően a kollégái. A vele folytatott beszélgetésünket olvashatjátok.

- 40 évet töltöttél el "ezen a szép pályán", ahogyan egy korábbi Kölöknetes posztunk alatt fogalmaztál. Miért ezt a hivatást választottad, mit találtál benne akkor vonzónak?

- Egyértelműen nem a nyári szabadságot, amire sokan először gondolnának, fel sem merült bennem, hogy ezért legyek pedagógus. Eredetileg gyermekorvos szerettem volna lenni, csakhogy az orvosi egyetem kórbonctan része nem ment volna, viszont a gyerekek iránti szeretetem miatt csakis gyerekközegben tudtam magam elképzelni.
Sárospatakon végeztem, ahonnan Miskolcra kerültem, és ahol egyenesen mély vízbe dobtak: egyből úgynevezett korrekciós osztályt kaptam. 3 év után aztán Budapesten kaptam állást a Fenyves utcai Általános Iskolában, itt 27 évig tanítottam, amíg az iskola meg nem szűnt, majd az Áldás Utcai Általános Iskola következett, innen vonultam nyugdíjba is. Túl sok munkahelyem nem volt.

- A korrekciós osztály sokunknak ma már ismeretlen fogalom. Mit takart ez pontosan?

- Ezekben az osztályokban a részképességzavarral küzdő, mentálisan vagy szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket tanítottuk kis csoportokban, 12-15 fővel foglalkoztunk.Ez az oktatási forma segítette a fejlődésüket sok egyéni foglalkozással

- Ezek szerint a negyven éves pályád során az integráció-szegregáció érme mindkét oldalát megtapasztalhattad. Melyiket tartod eredményesebbnek?

- Gyermekfüggő, hogy a gyerek az integrált nevelési elvek mentén hogyan képes beilleszkedni, és mennyire támogató az a közeg, ami körbeveszi. A kilencvenes években, amikor már itthon is bőven szabadabb szelek fújtak, nyugatról hozzánk is beáramló integráció hirtelen nagyon népszerű lett, és az addig megszokott gyógypedagógiát kiszorította az integráció. Ezzel főképpen az a baj, hogy egy 30-35 fős osztály egy-egy integrálandó gyereket még csak-csak "elbír", de sokkal többet sajnos azért nem, mert a jól haladó diákok vannak megfosztva attól, hogy jó tempóban tudjanak tanulni. Másrészről az SNI-s gyerekek nagyon-nagyon igénylik az egyéni bánásmódot, és emiatt sokkal több időt kell rájuk fordítanunk. Ha egy hasonlattal kellene élnem, akkor a rosszul megvalósított integráció olyan, mint amikor egy kórházban egyetlen nővérkére van rábízva huszonöt beteg, és közülük egyikük igen súlyos, 0-24 órás ápolást igényel, és ha ez a súlyos beteg a nővérke minden idejét leköti, akkor a többi beteg minőségi ellátása sérül. Pontosan ilyen, amikor egyetlen pedagógusra túl sok speciális nevelést igénylő tanuló jut.

- Ami az átlagos gyerekeket illeti, az ő esetükben az eltelt 40 év alatt mi változott a leginkább?

- Lazult a fegyelem és az udvariasság a felnőttek irányába, de ez egy társadalmi probléma, mert ugyanez a felnőtteknél is tapasztalható. Régebben jóval tisztelettudóbbak voltak a gyerekek. Megvolt egy bizonyos távolság a tanár a diákja között, de nem azért, mert a gyerek félt a tanártól, hanem egy normális és egészséges viszony jellemezte a tanár-diák kapcsolatot, ahol mindenki szeretettel és tisztelettel tekintett a másikra. A diákok teljesítettek a tanárnak, és nem próbáltak egymással haverkodni. Ugyanígy, a szülő-gyerek viszony szintén nem volt ennyire barátkozós. Őszintén szólva, nekem nem is igazán tetszik, amikor ma sok gyerek barátként tekint a szülőjére, vagy a keresztnevén szólítja az édesanyát, édesapát. Szerintem a szülő az szülő, a barát pedig barát - két különböző kategóriáról van szó. Kellenek a határok, mert a gyermek így tud alkalmazkodni, példán keresztül tanul.

- Milyen a mai gyerekanyag az iskolában az évtizedekkel ezelőttihez képest?

- Sokkal többet tudnak a mai gyerekek, és valahol nyitottabbak is az új ismertekre. De ez sem magától alakul így, hanem ehhez az is kell, hogy a kisgyerek otthonról kapjon egy olyan indíttatást, ami megágyazza "az iskolába nem szórakozni jössz, hanem tanulni" hozzáállást. Ha jól elő van készítve az iskola egy - az óvodából az iskolába érkező gyerek számára -, akkor a gyerek megérti, hogy nem a monoton tanulás várja, hanem csupa izgalmas új felfedezni való - és ekkor élvezni fogja a tanulást.

- Sok iskolai kirándulást és családi programot szervező tanár hírében álltál. Miért fontosak az iskolán kívüli programok?

- Ahhoz, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában, sok közös programra is szüksége van. Én nagyon szerettem erdei táborokat szervezni főleg a Börzsönybe, aztán jártunk Etyekre szüretelni a szülőkkel együtt. Imádták! Szerveztem disznótoros programot a Káli medencébe, azzal az elgondolással, hogy egy városi gyerek azt sem tudja, hogy mi az a disznótor. Itt egy kényelmes vendégház fogadott bennünket, ahol a gyerekek a hatalmas területeken játszhattak, közben megismerkedtek olyan - számukra ismeretlen - eszközökkel, amikről addig még csak nem is hallottak. Nagyon kedves emlékem szintén, amikor egy másik alkalommal a Káli medencébe megérkezett a nyuszi. Nyolcvanan-százan is lehettünk, mert minden család eljött, és mindenki elhozta a testvéreket is. Olyanok voltunk, mint egy óriás család. És ezek az osztálykirándulások soha nem voltak kötelezőek, mert mindig úgy hirdettem meg, hogy az jöjjön, akinek kedve van.
Mindenki jött.

- Visszakanyarodva az iskolapadhoz és a kis elsősökhöz, hogyan tudtad az érdeklődés magját elültetni a kicsik fejében?

- Általában úgy szokott történni az elsős tanító nénik esetében, hogy reggeltől délutánig, amíg tanítás folyik, a gyerekkel töltik a teljes idejüket, mert a kicsik egyszerűen még szoronganak attól, hogy a számukra egyetlen látható biztos pont nincs a közelükben. Volt olyan elsősöm, az Ádám, aki megragadta a nadrágomat, amikor ki kellett mennem az osztályteremből, és félszegen megkérdezte: "De, Klári néni, ugye nem hagysz itt minket?".

- Öröm volt foglalkozni ezekkel a tündéri gyerekekkel! Bármilyen tantárgyról volt is szó, mindig fontosnak tartottam, hogy amit éppen tanultunk, ahhoz valamilyen érdekes történetet kapcsoljak. Történelmi olvasmányoknál elmeséltem nekik azokat a személyes történeteket, amiket én a saját nagyszüleimtől hallottam. És ezek annyira lekötötték a gyerekeket, hogy emlékszem, mindig azt hajtogatták, hogy "Mesélj még, Klári néni, mesélj még!” A nagyobb gyerekekkel már minden évben elsétáltunk a közeli Mansfeld Péter szoborhoz, és ezek a látogatások mindig nagyon megérintették őket. A 17 éves fiú tragikus történetén keresztül élővé vált számukra az ’56-os történelem egy szakasza.

- Az olvasást éppen ennyire fontosnak tartottam. Én azt vallom, hogy könyv nélkül nem lehet élni, és erre próbáltam a gyerekeket is rávezetni. Mindegy, hogy milyen könyvet vesz a kezébe a gyerek, a lényeg, hogy gondolkodjon arról, hogy miről szól egy történet, képzelje el a cselekményt folyamatában.

- A pályád elején ugyanezek voltak a kötelező olvasmányok, mint most?

- Nem, mert például a Kincskereső kisködmönt kivették a tananyagból. Annyira távolivá vált a mai gyerekek számára ez a világ, hogy egy városi gyerek nem is érti, hogy miről van benne szó. Ehhez az olvasmányhoz a mostani tíz-tizenegy éves gyerekek gondolatban, tapasztalatban még kicsik. Ezt a történetet megérti már a tizenhárom-tizennégy éves korosztály, akinek már vannak alapszintű történelmi, földrajzi ismeretei.

- Ha eljátszanánk a gondolattal, hogy melyik lenne a mostani kötelező olvasmányok közül az, ami hasonló okok miatt kerülne ki a tananyagból, akkor melyikre tippelnél? Másképpen kérdezve, melyik az a mű, ami gyaníthatóan már nehezen értelmezhető a mai gyerekeknek?

- Az Egri Csillagokat ma már szintén nehezen olvassák, bár azt meg segíti a film.

- Klári néni, a pedagógiádban mi volt a vezérelv?

- Sokat adni: „jót és jól, ebben áll a nagy titok” - mindig ez volt a mottóm tanítás tekintetében. A gyerekekkel való bánásmódban pedig gyakran az vezérelt, hogy, ha ki tudom mutatni a szeretetemet, akkor azt visszakapom. Többször is érezték rajtam, hogy szeretem őket, és ezáltal könnyebb is volt őket megközelíteni, főleg a nehezen kezelhető gyerekeket. A szeretet és türelem a hivatásunkban elválaszthatatlan.

- Úgy hallottam, hogy nem csak a tanítottad a gyerekeket, hanem a családdal is foglalkoztál, ha kellett...

- Volt két olyan esetem is, ahol két kisfiúnál párhuzamos időben családi problémák adódtak. Mind a két családdal rengeteget foglalkoztam. Az egyik családnál, ahol a kisfiút elképesztően megviselte a szülők szétköltözése, agresszívvé vált, nem bírt senkire, semmire figyelni, nagyon nagyon sok problémát okozott úgy, hogy közben fantasztikus képességű gyerek volt. Náluk sok beszélgetéssel el tudtam érni, hogy a szülők újra összejöttek. Az anyukával is, az apukával is, külön-külön is, együtt is nagyon sokszor beszélgettem. Azt próbáltam velük megértetni, hogy ha szeretik a gyereküket, és látnak egy halvány reményt arra, hogy rendbe hozzák a kapcsolatot, akkor a gyerek érdekében a saját sértettségüket félre kell tenniük.
Ugyanez a próbálkozásom a másik családnál már egyáltalán nem sikerült.

- Minden szülővel ennyire élő volt a kapcsolatod?

- Igen. Engem a szülők este kilenc órakor is felhívhattak. A legelső szülői értekezletet mindig úgy kezdtem, hogy: "Délelőtt a gyerekeké vagyok, délután pedig a szülőké". Sok időt töltöttünk együtt a szülőkkel, szinte baráti kapcsolatot tartottunk fent annak ellenére is, hogy mások célozgattak rá, hogy "nem kell ennyire rajta lenni a szülőkön". Ez a szoros együttműködés oda vezetett, hogy vannak családok, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.

- Nekem egy gyerekekre érzékeny, családszerető, rendkívül odafigyelő és gondos pedagógus képe körvonalazódik a személyed kapcsán, akinek fontos, hogy kellő kreativitást csempésszen az oktatásba. Ma a terhelő munka és különösen sok adminisztratív feladat mellett mennyire tud kreatív maradni a pedagógus?

- Adminisztráció sajnos mindig volt, a kreatív tanítás még a túlzott adminisztrációs teher mellett is bele kellene, hogy férjen a munkába, hiszen ennek a pályának éppen ez a lényege. Nem lehet benne maradni abban a kockában, amit a tanterv, a tanmenet előír, annál többet kell adni.

- És a tanári kiégés...?

- Régen is voltak kiégett tanárok, csak nem beszéltünk róla. Nagyon sok múlik azon is, hogy egy adott kollégának milyen a családi háttere, mert aki egy rossz házasságban él, ő mindenben a negatívumokat fogja észre venni, nem tud annyira simulékony és megértő lenni. Nem fogja megérteni a kollégáját, hanem a saját problémáját fogja kivetíteni a környezetére. És ez baj.

- Amikor egy orvos belép a műtőbe, akkor ő is a műtőn kívül hagyja a családi gondjait. Ez a tanításban is ugyanígy működik. Az iskola egy olyan közeg, ahol a rossz kedvemet nem terhelhetem rá a gyerekekre, mert nem ők a felelősek azért, ami éppen velem történik. Belátom, nem könnyű a problémákat az osztálytermen kívül hagyni, de ez jelenti a profizmust.

- Mivel tudnád a mostani pályaválasztókat vagy az ifjú kollégákat motiválni?

- Rengeteg lehetőség rejlik a pályában. A felmenő rendszerben négyévente megújul az osztályközösség, és újabb gyerekeket kell a "nulláról" elindítani, és elvezetni valameddig. Ebben a folyamatban már kódolva van a sikerélmény: a csetlő-botló, a ceruzát rosszul fogó hat és fél éves gyerek tíz-tizenegy éves korára olyan valakivé cseperedik, aki határozottan kijelenti, hogy "engem érdekel a csillagászat", "én ez leszek, én az leszek...". Négy év alatt rengeteg tudást átadunk nekik, és ha ezt valaki képes szívvel és lélekkel végezni, akkor ez a legcsodálatosabb dolog a világon.

Fotók a cikkben: Kölöknet / Fodor Cini