"Pihenés?! Hiszen most keződik a második műszak...!" - egy családanya jegyzete

Azt kell mondanom, hogy egyre inkább felnézek a családanyákra. És most ezt nem azért írom, mert beépített kormányzati propagandista lennék, és mert az ilyesmit mostanában divatos hangoztatni. Egyáltalán nem. Azt vettem észre magamon, hogy amióta közeledek a negyvenes éveim végéhez, egyre inkább feltűnik, sőt, én magam is megélem, hogy egy családanyára valójában milyen nehéz, ugyanakkor szép szerep jut. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy vállalhatatlanul nehéz egy családanya sorsa, mert ez nem így van, csak szerintem egyel nehezebb, mint annak, akinek nem kell gyerekről, családról gondoskodnia.

Még a harmincas éveim elején jártam, amikor menő irodistaként buzgón dolgoztam, túlóráztam, tulajdonképpen az irodában töltöttem a fél életemet. Rengeteget dolgoztam, nagy teherbírással. Akkoriban azt gondoltam, hogy ennél többet egy nő nem is vállalhat, hiszen így is túlhajtom magam.
Egy tavaszi délután az egyik kétgyerekes kolléganőm éppen hazafelé indult az irodából délután 4 óra körül - mert a családanya típusú kolléganők mindig vették maguknak a "jogot", és a többi tisztességesen túlórázó, munkamániás kolléganővel ellentétben már délután 4 órakor, minden közutálatunk ellenére, hazaindultak -, nos, ekkor "jó pihenést" kívánva elköszöntem tőle a bejáratnál. Ezt mondjuk, valóban őszintén tettem.
Jól emlékszem az arckifejezésére, amikor hátrafordult, és cinikusan felnevetett: "Pihenés?! Hiszen csak most kezdődik a második műszak...!"

Te jó ég, hányszor gondolok erre a mondatra, mióta családanya lettem... Már én is mosolygok saját magamon, amikor azt gondoltam, hogy, ha szanaszét dolgozom magam, a nap végén nekem aztán kijár a háborítatlan pihenés, hiszen aznap a csúcson teljesítettem. Most már tudom, hogy a családanya típusú kolléganők, akiknek a táborát most már én is erősítem, megfeszített tempóban dolgoznak a munkahelyen, próbálnak a lehető leghatékonyabbak lenni, mert sohasem tudhatják, hogy mikor esnek ki a munkából a gyerek miatt, és amikor lejár az irodai munkaidő, lépnek át a következő "műszakba": dugóban ülnek, gyerekért szaladnak (éppen csak odaérnek), gyerekkel házi feladatot ellenőriznek, pótolnak, pakolnak, készülnek, összefoglalnak, ppt-előadást raknak össze, és miközben multitasking üzemmódban vacsit készítenek, kitakarítják a fürdőszobát, mert ez már tényleg égő, hogy egész hétvégén nem jutott rá idő, tesznek-vesznek, gondoskodnak, férjet hazavárnak, nyöszörgést meghallgatnak, fürdetnek, ágyaznak, esti zsivajt lerendeznek, mindent csinálnak, miközben aznap este tízkor fejben még az előttük álló hetet rakják össze.

Komolyan mondom, hogy ahogy öregszem, egyre inkább felnézek a a családanyákra! Pontosan emiatt. És magamra is. Néha, főleg kutyasétáltatás közben, ami szintén az én nyakamba szakadt, elgondolkodom azon, hogy egy nő milyen energiákat képes megmozgatni a családjáért. Ez a sok gondoskodás, odafigyelés milyen másfajta összeszedettséget igényel, mint "csak" az irodai munkalét. Előrelátónak lenni, családot összetartani, a gyerek óvodai, iskolai teljesítményét szem előtt tartani, tartalmas programot szervezni a hétvégére... - mennyi szeretet, figyelem és közben időráfordítás van mind amögött, hogy a családi gépezet olajozottan működjön.

Egy nagyon kedves barátnőm, aki önhibáján kívül gyermektelen, múltkor az egyik időzavaros állapotom kapcsán csodálkozva megkérdezte: "És mi lenne, ha nyolc órában dolgoznál?!". Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Valószínűleg olyan arckifejezést merevítettem ki az arcomra, mint anno az ex-kolléganőm, akinek jó pihenést kívántam délutánra.
Tudni kell, hogy ez jópofa és szerencsés barátnőm (én tartom őt szerencsésnek) egy olyan munkahelyen dolgozik, ahol napi nyolc órában unatkoznak, a férje a munkája miatt sokat van távol otthonról, ráadásul a hölgy nem főz, mert szeret rendelni, gyorsétterembe járni. Nem kell mosogatnia. (Jó, ezt a főzés-mosogatás dolgot én rontom el, mert mindig megfogadom, hogy legalább a főzés terhét leveszem a saját magam válláról). Az ő lakása mindig patyolattiszta. Nincs, aki összetúrja a lakást. Se gyerek, se kutya, csak egy távoli, amúgy rendszerető pasi. (Még ebben is micsoda mázlista).
Amikor őt messziről titkos pszichológiai megfigyelés alatt tartom, akkor gondolok csak igazán bele, hogy mi nők mennyiféleképpen élünk! Egyikünk ezerrel a családja körül pörög, míg a másikunk csendes magányában vagy örömében igyekszik valami értelmes elfoglaltságot találni magának, csak hogy kitöltse vele a szabadidejét.

A másik jó barátnőm, aki szintén nem csak gyermektelen, hanem még szingli is, egyszer azt a megjegyzést tette egy hirtelen jött kertészkedési ötletemre, amikor egy teljes hétre a mamához utazott a gyerek, és egyedül voltam otthon, hogy: "Legalább nem unatkozol." Mármint én? Én?! Unatkozni? Azt sem tudom, hogy a rám szakadt szabadidőt mire fordítsam: kitakarítsam a lakást, amit mindig elhanyagolok? Vasaljak? Dolgozzak? Az imádott hobbimat élvezzem végre-végre-végre? Vagy aludjak egy nagyot? Amikor elutazik a gyerek, mindig ez az első kérdésem magamhoz: mit csináljak először?
Tudom, hogy a barátnőm megjegyzése minden rossz szándéktól mentes volt, tudom, hogy ezen csak én akadtam fent, és azzal nyugtattam magam, hogy nála az unatkozás egészen biztosan más fogalmat nyer, mint nálam. Csak arra gondoltam, hogy ha neki egy teljesen jelentéktelen kertészkedési ötletről nem a "végre most rendbe tudom rakni a rumlis kertet", hanem az unatkozás elhessegetése jut először eszébe, akkor nem egyformán gondolkodunk a szabadidőről.

És meg kell, hogy mondjam, hogy ők mind a ketten valóban azt hiszik, hogy unatkozom. Unatkozom, mert itthonról dolgozom.
Nem akarom a gyerektelen fiatal nőket, hölgyeket sem megbántani, sem hibáztatni, sem irigyelni, sem megszólni, hiszen nem tehetnek arról, hogy gyermektelenek - legalábbis az a pár barátnőm, aki körülöttem van, ők nem - vagy, ha igen, akkor az egy messzire vezető kérdés lenne. Ezt a sorsot nem ők választották. Nem ők akarták maguknak a gyermektelenséggel járó fájdalmas űrt. Nem is érdemlik meg, hogy bárki emiatt ostorozza őket! Én csak egyet látok, hogy azt a szabadidőt, amivel viszont rendelkeznek, valahogy nem értékelik, nem úgy értékelik, mint egy családanya, akit mindennap ott vár a boldogító második műszak.