NYÁRY LUCA: BONSZAIT CSINÁLT A JÁRVÁNY EGY EGÉSZ TINÉDZSERGENERÁCIÓBÓL! – MILYEN KAMASZODNI A NÉGY FAL KÖZÖTT, EGYEDÜL?
A megkönnyebbülés, hogy a barátod pont ugyanazzal a tekintettel néz vissza rád, mint fél évvel ezelőtt, amikor utoljára láttad. Az a baljós csend, ami a folyosókon fogad, ahogy végigsétálsz a hónapok óta üres iskolában. A felismerés, hogy úgy telt el a 18. szülinapod, hogy le se mehettél a kocsmába megvenni az első legális sörödet. A szél, ami megcsap, ahogy az emlékek elvetélt lehetősége elsuhan melletted, a szalagavató, a lányok, a közös nevetések. A hibák, amiket elkövethettél volna, ha még lenne tered hibázni. De nincs, nem maradt hely a szobádban a növekedésre. Úgyhogy visszafojtod magad, lehúzod a redőnyt, és nem locsolod tovább a gyökereidet. Bonszai leszel, csak oda nősz, ahova a csereped engedi. És oda se szívesen. Nyáry Luca írása a wmn.hu oldalán.
Azt már előttem is elmondták bölcsebb emberek, hogy kamasznak lenni szívás. Én, mondjuk, most éppen fiatal felnőtt sem szeretek lenni, sokkal jobb lenne, ha egy kicsit beállhatnék macskának, de az biztos, hogy a mostani gimisekkel nem cserélnék.
Bár ez az egy év senkinek sem volt egyszerű, nekem még pont volt annyi időm, hogy méltón elköszönjek a kamaszkoromtól és az iskolától, mielőtt tiszta erőből pofán vágott a karantén, ám a most online tanuló tizenéveseknek még ennyi sem adatott meg.
Az életük egy teljes fejezete úszik el most a szemük láttára,
mégis kevés csatornát kínálunk nekik arra, hogy beszéljenek erről. Ezért nemrég úgy döntöttem, hogy megkérek néhány tinit a környezetemben, hogy meséljenek nekem arról, hogyan élték meg ezt az időszakot.
Máskor mindig gondban vagyok az interjúalanyokkal, de most még önként jelentkeztek is, úgy látszik, a vírus mindenkinek megtanította, hogy még a legunalmasabb feladatokból is lehet programot csinálni.
„Minden alkalomra, amikor kimehetek a házból, úgy készülök, mintha az esküvőm lenne – nevet a 17 éves Matyi. – Február eleje óta vannak végre élő próbáim is a színjátszócsoportommal, nem Zoomon kell csinálnunk mindent. Annyira régen láttuk egymást, hogy teljesen bepörgött mindenki, alig tudtunk dolgozni.”
Ez a legkisebb dolgoknak is örülés valószínűleg az a tulajdonság, amiért gyerekkorunkban az egekig magasztaltak volna minket a nagyszüleink, mostanra viszont a túlélés mindennapi eszközévé vált.
A tavaly még jelentéktelennek tartott közös bevásárlás, last minute pizsiparti, vagy akár egy véletlen összefutás a metrón mára a hetünk fénypontja lett.
„Nagyon felértékelődött a szememben a családom, a barátaim. Állandóan elsírom magam, ha rájuk gondolok, eddig annyira adottnak vettem, hogy vannak nekem, és most meg se tudom ölelni őket” – panaszolja a harmadikos gimis Szonja.
Fura lehet a digitális Z generációtól azt hallani, hogy hiányzik nekik a fizikai kontaktus, pedig ez ebben a korosztályban is legalább akkora probléma, mint az idősebbeknél. Hiába éli aranykorát a Zoom és a Skype, meglepően sok fiatalnak (köztük nekem is) még pótlékként sem működik a virtuális együttlét, sőt jobban lehangol minket.
„Nekem olyan átvert érzésem lesz a Zoomtól. Tudom, hogy ezek a barátaim, és elvileg együtt vagyunk, de olyan, mint valami szar, gúnyos másolata a valóságnak – mondja Matyi. – Fenntartja a látszatot, de nem érzem magam kevésbé üresnek.”
Gyakrabban hallom ezt a szót, mint szeretném, talán a „bizonytalan” és a „tehetetlen” után a legtöbbször ezekkel írják le a helyzetüket kamasz beszélgetőtársaim. Ijesztő, mennyire nem látom bennük azt a hatalmas, szélsőséges skálát, amin az én érzelmeim mozogtak pár évvel ezelőtt.
Mintha épp hibernálódna egy egész generáció!
Amikor megkérdezem, hogy mikor voltak utoljára boldogok, mindenki gondolkodási időt kér.
„Nyáron. Akkor pont jól el tudtam választani a munkát a pihenéstől, de amióta online suli van, teljesen szétcsúsztam – mondja a 18 éves Márk, akinek olyan tanórája is van, amin november óta nem vett részt.
A teljes cikket a wmn.hu oldalán olvashatjátok.
