NEM ATTÓL LESZEL JÓ TANÁR, HOGY FELÁLDOZOD MAGAD AZ ISKOLA OLTÁRÁN

Futólépésben haladok a Fecske utcán, szinte már repülök. Gondoltam, belenézek még pár videóba, mielőtt indulok. Aztán úgy leragadtam, hogy mindjárt el fogok késni. A felvételeken a saját hűtőjére rajzolt a tanár, nem is akárhogy, s közben elmagyarázta, hogy miért nem érdemes reggelente szundizni, vagy hogy mit mond a biológia a Szent Grálról, lehetne-e örök életünk attól, ha történetesen megtalálnánk az isteni vért. 

Végül időben érkezem a kávézóba, a nemrég látott videók szereplője mosolyogva fogad. Joós Andrea biológiatanár, tudománykommunikációs szakember, szabadidős művész, aki igyekszik újragondolni a 21. századi tanári önképet, és közérthetően bemutatni a világban, a saját testünkben működő folyamatokat. Innovatív munkájáért tavaly elnyerte a Budapest Bridge által szervezett Edisonplatform Tudomány kategóriájának első helyezését. Le is ülünk egy kinti asztalnál, és beszélgetni kezdünk élménybioszról, dumaidőről, önismeretről, és arról, hogy elmondhatja-e egy tanár, hogy mikor vesztette el a szüzességét, ha a diákjai kérdezik.

Amikor felidézem a saját középiskolai emlékeimet a biológiaórákkal kapcsolatban, egy katedra jelenik meg előttem, egy Samu nevű csontváz, amit jó eséllyel mindenhol így hívtak abban az időben, és egy zsigeri bizonytalanságérzés a zárva- és a nyitvatermő növényeket illetően. Ehhez képest hogyan lesz élmény a biológia tanulása?

Nem a tananyagból, hanem a diák és a tanár kapcsolatából lesz az élmény. Ha én úgy megyek be, hogy szuper ötleteim vannak, de ők olyan állapotban vannak, hogy semmit nem lehet velük csinálni, csak mondjuk relaxálni, akkor én hiába vagyok fantasztikus módszerekkel felruházva. Ha nem veszem azt, hogy milyen állapotban van a diákság, akkor esélye sincs annak, hogy bármi megszülessen.

Ez azt jelenti, hogy egy-egy órára akár több tervvel mész, és a diákok aktuális állapotát felmérve, ott helyben fog döntés születni arról, hogy azon az órán mi lesz?

Annyiban rátapintottál, hogy ugye mi táblázatos formában tanulunk meg óravázlatot írni. Nekem mindig volt egy pluszrubrikám, amiben az volt, hogy S. O. S. Ezt aztán később elhagytam, mert idővel az ember már tudja, hogy mikor kell az eltervezett páros munka helyett kimenni az udvarra, ott csinálni valamit, mert különben egyszerűen meg fogunk őrülni. Gyakorlatot szerzel a módszerekben is, már nem kell mindent leírni, lehet használni az intuíciót, sőt a diákokat is meg lehet kérdezni. Ez történik például a dumaidőnél is. A dumaidő olyan, mint egy reklámszünet. Ha nagyon elegük van, vagy túl frontális nekik egy rész, akkor van egy kis szünet. Ilyenkor ehetnek, felállhatnak, ihatnak. Ezt egyébként is megtehetik, de amikor 40 fővel dolgozol együtt, ott azért kell bizonyos kontroll. A dumaidőt ők is tudják kérni: szokták is mondani nekem, hogy „Tanárnő, légyszi, legyen dumaidő!” De igazuk is van ilyenkor, és nagyon hálásak, amikor meghallom őket. 

Mindig a tanár és a diák kapcsolatából jön létre az élmény
Fotó: Ruzsovics Dorina

Relaxáció, udvarra kimenni, dumaidő. Már hallom is a kétkedőket: ezt egy alternatív suliban biztos meg lehet tenni, de egyébként nyakunkon az érettségi, kell a lexikális tudás, hogy tud bejutni majd az orvosira? Húzzuk ki a beszélgetés méregfogát. Mekkora mozgástered van a különböző módszerek alkalmazására?

Fontos, hogy ne tegyünk egyenlőségjelet az oktatás tananyaga és a módszertana vagy a szervezési formák között. Ez három nagyon különböző dolog. Szervezési formák alatt azt értjük, hogy frontális-e a tanítás, páros munkában vagy csoportban oldanak-e meg feladatokat a diákok. Attól még a tananyag lehet lexikális, hogy azt páros munkában dolgozzák fel. És akkor itt jön be a módszertan, hogy én mit adok annak a párosnak, vitázhatnak például, de az is lehet, hogy valamilyen otthoni munkájuk van. Attól még, hogy a tananyag fix, a szervezési formát és a módszert mindig lehet variálni. Az persze nyilván fontos, hogy mi a kimeneti elvárás. Ha érettségire kell felkészítenem őket, akkor a módszereket tudom ennek megfelelően hangolni. Úgy módosítok például egy játékosítást, egy gamificatont, hogy magasabb pontszámot kelljen elérniük azoknak, akik érettségizni akarnak bioszból. Tehát bőven van játéktér, ha az ember tájékozódik a módszerek kapcsán, és van belső motivációja. Ezt viszont nem lehet mindenkitől elvárni, ahogy azt sem, hogy újítani és kezdeményezni akarjon, mert a legtöbben iszonyatosan ki vannak égve. Olyan teljes állás ez, amit el sem tud képzelni egy menedzser. Reggel 8-tól éjszakába nyúlóan, gyakorlatilag nincs megállás. 

Közben meg azt mondod, hogy az élmény a diák és a tanár kapcsolatából jön létre. Ebben a képletben (is) nyilván számít az, hogy hogy van a tanár. Te mit teszel azért, hogy ne égj ki? 

A tanári mentálhigiéné nagyon nagy téma, sok mindent lehetne tenni. De mint minden önismereti vagy fejlődési folyamat, ez is ott kezdődik, hogy én saját magam rájövök-e arra, hogy baj van: hogy nem alszom jól, hogy a diákokat szidom. Tudod, van az a tipikus vicc, amikor reggel az anyuka húzza ki a lányát az ágy alól, hogy gyere, gyere, kezdődik a tanítás. Mire a válasz: nem megyek, ma tartsa meg az órákat helyettem valaki más. Ez annyira fájdalmas. Olvastam nemrég egy kutatást, amely szerint a tanárok legalább 80 százaléka produkál szorongásos tüneteket, 50 százalékának pedig már komoly kiégést jelző tünete is van. Az első lépés nekem is az volt, hogy észrevettem, hogy a gyerekek utálják az órát, legalábbis unják, én meg tiszta stresszes vagyok. Akkor mit lehet itt csinálni? Én mindig oda nyúlok vissza ilyenkor, hogy engem mi tölt fel, valamint hogy én diákként mit szerettem volna, hogy engem hogy tanítsanak. 

Ahhoz is kellett pár év, mire rájöttem, hogy mit szeretnék emberként megvalósítani a munkámban, a pályámon, hogyan akarom magam érezni. Érdekes, hogy a tanári öndefiníció részévé vált, hogy mi a nemzet rabszolgái vagyunk. Csak ritkán gondol bárki is arra, hogy egy tanár lehet kreatív, önkifejező, sőt még kipihent is. A társadalom tanárokkal kapcsolatos nézeteit aztán mi is belsővé tesszük. Azt gondoljuk, hogy akkor vagyunk jó tanárok, ha ki vagyunk fáradva, ha az életünket feláldozzuk az iskola oltárán. Ha ebben öregszünk meg, ha nem állunk jól pénzügyileg. Én elkezdtem kapargatni magamnál mindezt, és ahogy egyre többet beszélek erről nyilvánosan is, egyre több visszajelzést kapok, sok tanári kar hív meg előadni. Elcsépelt szó mostanában az önismeret, de mégiscsak önismerettel kell eljutni oda, hogy lehetek egészséges, lehetek jól, visszatöltődhetek. 

Szerinted elképzelhető egyáltalán a tanítás önismeret nélkül?

Ó simán [nevet]. 

Csak ki jár jól vele?

Tanulás, tanítás, mind a kettő elképzelhető önismeret nélkül. Csak a tanárból gyári munkás, a diákból meg gyári termék lesz. Csináljuk, csináljuk, csináljuk, és közben azt játsszuk, hogy iskolában vagyunk, és azt játsszuk, hogy tanulunk. De amikor jön majd egy valós feladat, például a munkahelyemen csoportban kell dolgozni, és nekem kéne megmondani, hogy mi legyen, akkor fogalmam sincsen, hogy hogy kell kommunikálni. Tehát az lenne jó, ha a valós szituációkat minél jobban le tudnánk hozni az iskolába. Visszatérve a kérdésedre, önismeret nélkül bármit lehet csinálni, viszont elvárni se lehet, hogy figyelj, legyen önismereted, kedves kolléga vagy kedves diák. 

Azzal egyet tudok érteni, hogy rendszerszinten kéne a tanárokat megtámogatni ebben, de azért a munka minőségbiztosítása szempontjából elengedhetetlennek tűnik az önismeret. Ráadásul máig elég elterjedtnek tűnik az az illúzió, hogy amint belépek az osztályterembe, egy csapásra képes vagyok kívül hagyni a személyes életemet, mintha az ember lelkét fel lehetne szeletelni, mint egy rúd téliszalámit. Mintha a profizmus egyfajta sterilitás lenne, holott a személyes életem történései igenis hatni fognak a munkámra, akár tudattalanul. 

Ez abszolút így van, de nem csak az oktatásban van így. Nagyon sok szakmában megvan az, hogy ha bemegyek mondjuk az irodába, onnantól kezdve az én magánéletem az tabu. A magánéletemet nem is kell bevinnem se az osztályterembe, se a munkahelyemre, csak legyek tudatos benne. 11. osztályban például téma bioszórán a szexualitás, a szaporodás. Tegyük fel, hogy a diákok megkérdezik tőlem: Tanárnő, hány évesen vesztette el a szüzességét? Ha én vagyok az osztállyal olyan személyes viszonyban, hogy ez belefér, akkor elmondom nekik, beszélgetünk erről. De azt is mondhatom nekik, hogy figyelj, ez annyira intim téma, hogy én zavarba jövök tőle, ne haragudjatok, de nem akarom elmondani. Ez is tök oké, mert akkor látják az embert. Nyilván ha eljátszom azt, hogy hát hogy kérdezhetsz ilyet, meg ez nem idevaló, akkor az egy szerep. A lényeg szerintem az, hogy önazonos legyél a döntésedben, abban, hogy meddig engeded be a gyerekeket. 

Érdemes tudatosnak és önazonosnak lenni, ha tanárként zavarba ejtő kérdéseket kapsz
Fotó: Ruzsovics Dorina

Az már lehet egy személyes megosztás, ha a saját érzéseidről mondasz valamit ebben a helyzetben, és nem rögtön a diákokat hibáztatod a kíváncsiságukért. 

Hát igen, gyakran hibáztatunk valaki mást. Én is megéltem azt, hogy ülök a kávémmal a tanáriban, szidom a diákokat, a kütyüket, a fenntartót, a minisztériumot. Ez a közhangulat. Nem azért, mintha a tanárok különösen élveznék az önsajnálatot, hanem mert ez van benne a kultúránkban. Ezt is lehet kapargatni, én ezzel foglalkozom. A többség ennek örül, valaki meg inkább felvonja a szemöldökét. 

A cikk teljes terjedelmében a divány.hu oldalán olvasható.