Miért marad benn és miért nem? Igazolatlan hiányzás – ok vagy tünet?

2010 szeptemberétől iskolalátogatáshoz kötött a családi pótlék (iskoláztatási támogatás) folyósítása. Az 50 óra feletti iskolai igazolatlan hiányzást pénzmegvonással büntetik. Tud róla?

Ha nem, akkor szerencsés, és gyermeke a 10 igazolatlant sem érte el, aki ugyanis ennyit összeszedett, már kapja is a jegyzői levelet a várható következményekről. Vagyis a levelet a szülő kapja, aki meglepődik rajta vagy sem, ezen a ponton biztosan szembesül vele, az iskolába nem járásnak még rá nézve is következményei vannak, méghozzá pénzügyiek. Kérdés, hogy ez-e a legmegfelelőbb válasz a lógásra és egyben jó ösztönző-e a gyermekek iskolában tartására? És egyáltalán, érdekli a szülőket a megvonás?

2010 szeptemberétől a gyámhatóság az igazolatlan 10. kötelező tanórai foglalkozás után felhívja a családi pótlék jogosultját a mulasztás jogkövetkezményére, vagyis arra, hogy 50 tanórányi igazolatlan hiányzás után szüneteltetésre kerül az ellátás az adott tanévben. Sőt, 2016-tól már az óvodai lógásnak is komoly következménye lehet, a rendszeres óvodába járás szintén feltétele a családi pótlék (nevelési ellátás) folyósításának
Az intézkedések úgy tűnik sikeresnek mondhatók, mert 2010 óta az igazolatlan hiányzások száma közel negyedére csökkent.

A gyereknek csínytevés, a szülőnek szabálysértés

Szinte mindenkinek vannak lógós történetei, még a legjobb családban is kering egy-egy anekdota akár a szülők vagy a nagybácsik iskolakerülős kalandjairól. Hadd meséljek el mindjárt egy személyes történetet. Apám és az öccse sok-sok közös kalandot valósítottak meg, de az egyik kedvencük éppen egy lógás története.

Szóval megtörtént. Mert végül apám is belement. Aznap nem mentek el az óvodába. Egyszerre megcsapta őket a szabadság szele. Minek bemenni, hiszen annyi tér van idekinn? Fogták magukat és elmentek a játszótérre. Érezték ők is, hogy ez erős, hogy ennek lesz következménye. Főleg apám, aki akkor már „érett” nagycsoportos volt. Tudta, hogy ezt nem kéne, de azért kimaradni sem akart. És játszottak. Csak ők, a homokozó és a korlátlan szabadság. Szép idő is volt. De az óvó néni figyelt. Sőt. Ami ennél is rosszabb, telefonált. Gyűltek a sötét fellegek. És az idősebb nővér felvette. De ő sem tudott arra válaszolni, hogy merre járhatnak a fiúk…

Persze hamar meglettek, nem voltak nagyon taktikusak, egy környékbeli játszótéren találtak rájuk. És azután otthon várta őket a – ahogyan ők szokták mondani – megérdemelt pofon az idősebb nővértől. Ez a történet mindmáig elmaradhatatlan része a családi összejöveteleknek, minden fél kicsit másképp meséli el, de a dolog bennünk, a gyermekeikben is, mint egy képsorozat vagy egy régi film képkockái úgy él tovább.

De miért lóg egy gyerek?

Szakemberek szerint eltérő okok állhatnak a lógás mögött. Az elhanyagoló család, a nem megfelelő iskolai környezet, személyes okok, kalandkeresés, vérmérséklet, és így tovább.  Minden esetre a döntő felelősség a szülőé, az iskolát – jogilag – csak akkor terheli, ha odabenn történik valami, vagy, ha napközben lép le a diák. Vajon mikor lehet hatásos az egy gyermek esetén 12 200 és – súlyosan fogyatékos gyermek esetén – legfeljebb 23 300 Ft közötti havi juttatás megvonása, illetve természetbeni juttatásra fordítása? A tehetősebb családoknál talán egyáltalán nem az. Pedig lógás ott is előfordul. De mi a helyzet a szegényekkel, a hátrányos helyzetűekkel? Vajon javul-e szülő és gyermeke kapcsolata, meg tudja-e győzni, hogy most már tényleg be kell járnia mindössze attól, hogy a juttatást megvonhatják a családtól?

A másik kérdés az, hogy mit is tehet egy intézmény azért, hogy az olykor inkább ösztönösebb semmint szabálykövető gyerekek és fiatalok akár szívből-kedvből is látogassák az iskolát, nap, mint nap. Mert az olyan hely, ahol érdemes ott lenni. Még akkor is, ha reális elhelyezkedési esély az egész megyében nincsen. És valójában nem kevés-e az a felelősség, ami az iskolát terheli a hiányzások mérséklésében?

A finn példa

Vannak olyan iskolák, amelyek próbálnak a gyerekek kedvére tenni. De azért a kapukat is zárva tartják. Egy ilyen intézményt láttunk Finnországban.

Zárt ajtók, ablak nélküli termek. Az igazgató szobája valahol az épület másik felén. De középütt egy 300 négyzetméteres üvegház, benne egzotikus lakói.  

A fenti kép fogadja az érdeklődőt a Vesala Yläasteen Koulu nevű Helsinkiben lévő középiskolában. A sokszínű és kissé rossz hírnevű Koulu külvárosban működő intézményben a munkanélküliség, a droghasználat és az alkoholfogyasztás nehézségei mellett a bevándorlók és finnek közötti feszültségek egyaránt lecsapódnak. Régebben a helyzet súlyosabb volt, az iskolai agresszió rendszeres problémát jelentett, ám ezt sikerült az évek alatt jól átgondolt stratégiával leküzdeniük. Az alsó középfokú intézményben mintegy 380 13-16 év közötti fiatal tanul, és 40 tanár foglalkozik velük. Emellett egyéb segítők – pedagógiai asszisztens, szociális munkás, pszichológus – is részt vesznek az iskolai munkában. 

http://www.koloknet.hu/?204-oktatasi-informaciok-a-vilaghalonEbben az iskolában fontos elv az integrált nevelés, azaz a sajátos nevelési igényű tanulók és az úgymond átlagos fiatalok együttnevelése. Ugyanakkor nem hisznek az átlagosban, inkább úgy tekintenek diákjaikra mint különböző egyéniségekre, akiknek ugyanakkor egyenlő színvonalú és teljesen azonos tananyagra épülő oktatást kell nyújtani. Működik néhány speciális osztály is, azoknak a gyerekeknek, akik szakértők szerint nem integrálhatóak, de ami fontos, számukra is azonos az oktatás tartalma és ugyanolyan tanárok foglalkoznak velük, mint a többiekkel, csupán alacsonyabb az osztálylétszám, így még nagyobb egyéni figyelem jut rájuk.

Az iskolai egyik fontos értékrendi eleme a közösségformálás, amit a felelősségvállalás erősítésével képzelnek el. Ennek igen szokatlan eszköze az iskolában található üvegház. Az ebben élő, több mint száz hobbi-, és egzotikus állat közül az osztályfőnökök által kiválasztott „problémás” gyerekek elvállalhatják egynek a gondozását, és ez csakis az ő felelősségük, sem a biológia szakos felügyelőtanár sem az asszisztens nem vállalja ugyanis át ezt tőlük.

Ami ugyancsak meglepő lehet, az a tanulásszervezés módja. Az iskolában a diákok képességeik alapján módszertani csoportokban tanulnak, azaz mindenki ugyanazt tanulja, csak a neki legmegfelelőbb eszközzel. Így a gyengébben teljesítők sem frusztráltak, mert feltehetik legbutábbnak tűnő kérdéseiket is, a gyorsabban haladókat pedig nem lassítják le a társaik. És nem utolsó sorban a pedagógusnak sem mindegy, hogy háromféle képességi szinten belül kell egyénre szabottan oktatni vagy sem. Éppen ezért tudatos vezetői koncepció a fiatalok tanárok „megkímélése” a nehezebb osztályoktól, amelyekben inkább a tapasztaltabb kollégák dolgoznak.

Talán mások a várakozásaink egy integráló finn iskolával kapcsolatban, talán azt gondoltuk, hogy olyan módszereket ismerhetünk meg, amikről még nem is hallottunk. Valójában úgy tűnik, hogy a viszonylag szűk módszertani repertoárral dolgozó pedagógusok legfőbb ütőkártyája, hogy mindenki ugyanazokat a közös célokat vallja, és ezekért tesz. Mindezt nem követi nyomon szigorú tanfelügyeleti rendszer, ugyanakkor van visszacsatolás: a rendszeres tanulói teljesítményméréseket tanári önértékelések egészítik ki, s mindezek megmutatják egy tanár teljesítményét is. Fontos még, hogy a gyerekek útja nem eleve elrendelt, egy úgymond gyengébb csoportból is azonos utak vezethetnek tovább. De álljon itt egy idézet az iskola egyik tanárától, aminél nem is lehetne érzékletesebben megfogalmazni a helyi szemléletet: Természetesen, átjárhatók az egyes csoportok, ha a tanár úgy ítéli meg, hogy mégis jobban meg tudná érteni a tananyagot a tanuló a másik csoportban, akkor átteszi oda. Egyes európai országokban a csoportbontás már elve kijelöli a gyermek további tanulási útvonalát. Nálunk minden egyes csoportba járó gyermek útja bármerre tarthat. Én itt csak egy személy vagyok, egy tanár, aki már ugyan hogyan jöhetne ahhoz, hogy megítélje, hogy egy gyereke hova menjen tovább? Természetesen tapasztalatom szerint meg tudom tippelni, ki milyen fejlődési ívet fog leírni, de ez valóban csak egy tipp. Őszintén megmondva, nem tudhatom.” Talán ebben áll a finn csoda?