Tankönyvkritika három részben - 3.
Mi történt a képen látható kisfiúval? Mesélj! Rendben, akkor mesélünk! III.
3. rész A saroklakó iróniája
(A cikk folytatása az OFI másodikosoknak szóló újgenerációs olvasókönyvének Gyermekvilág fejezete kritikájának. A első részben a vizuális üzenetet vettük górcső alá, amíg a második részben az olvasókönyv Gyermekvilág fejezetének pedagógiai tartalmát elemeztük.)
A sarokba állított kisfiú képe és a feladatok után mintegy feloldásként szerepel Vesztergom Andrea: Saroklakó című verse, amely ironikusan mutatja be a sarokba állítás büntetését, és amit nagy előszeretettel szavalnak gyerekek különböző szavalóversenyeken.
Azt mondják rám mind a nagyok,
Éktelenül komisz vagyok.
Rossz, akár az égedelem,
Sarok-lakó lett a nevem.
Mikor reggel felébredek,
Kiöntöm a csokis tejet.
Anya már a fejét fogja;
"Nyomás gyorsan a sarokba".
Ha az ebéd finom falat,
Megkínálom én a falat.
Apa mérges, halkan mondja;
"Indíts tüstént a sarokba".
Délután a játszótéren
Megdobálom kistestvérem.
Nagymama a kezem fogja;
"Megyünk haza, a sarokba".
A papagájt kiengedem,
Fogócskázzon ő is velem.
Mikor apa visszahozta,
Mennem kellett a sarokba.
Ha labdámmal futballozok,
Kirúgom én az ablakot.
Nagyapa a fülem fogva
Odavezet a sarokba.
Tévében a mesét nézem,
S összetöröm a kisszékem.
Mondják megint, századszorra,
"Irány oda, a sarokba!"
Mivel álmos úgysem vagyok,
Aludni én juszt sem fogok.
Az egész család együtt mondja:
Éjszakázzon a sarokba?
Azt szeretné sok-sok gyerek,
Minden szoba legyen kerek.
De ha addig megjavulok,
Üres lesz az összes sarok.
Mi annak jártunk utána vizuális, pszichológiai és pedagógiai szakértők megkérdezésével, vajon ez a vers feloldja-e az előtte lévő vizuális és szöveges tartalom feszültségét, rendet tesz-e a gyerekek fejében? A pszichológus kiemeli, hogy a sarokba állítás pedagógiailag és pszichológiailag is elítélendő, de a témáról a vers alkalmat ad a beszélgetésre. Az is tény viszont, hogy a tankönyv arra már nem ad támpontot, hogy milyen módon dolgozzák fel a pedagógusok a témát, így valójában magukra vannak hagyatva, mindenki a maga módján foglalkozik vele, ha akar. Ami azért lássuk be, nem feltétlen nyugtatja meg az embert.
A megkérdezett médiaszakértő szerint viszont a vers nem válaszol az alapproblémára, hogy hogyan is lehet pedagógiailag releváns módon kezelni egy ilyen szituációt.
Hartai László véleménye a Saroklakó versről
Bár nekem semmi bajom az esztétikailag kevéssé sikerült művekkel, ha azokat pedagógiailag releváns módon használják, amire viszont itt nem látok elég biztosítékot, mert a versike értelmezése mégiscsak az, hogy az összes felnőtt teljesen alkalmatlan a gyereknevelésre, kizárólag az elszigetelést, a büntetést ismeri, csak az jut az eszébe, akármiről is van szó. Az irónia jelenlétével egyébként vitatkozom, a versike gyerekszemszöge nem képviselheti (és nem is képviseli) ironikusan azt, amiről beszél, mert ki van a felnőtteknek szolgáltatva. Kizárólag azt sugallja, hogy a felnőttek elviselhetetlenek, ami éppen úgy oktondiság, mint az ellenkezője, vagyis a szöveg egy végtelenül leegyszerűsítő dichotóm sztereotípiára szerveződik, az én (mi) a gyerekek és az ők (a felnőttek) közötti totális ellentétre, szakadékra, ami pedagógiailag semmilyen értelemben nem védhető és nem is motiváló, semmiféle hasznos "felhajtóereje" nincs, mert hamis. Nincsenek benne felnőtt karakterek, a felnőttek lényege, egyetlen tulajdonsága, hogy felnőttek, a gyerekek számára pedig a felnőttekkel való viszonyuk alapélménye a büntetés.
A feloldás pedig - ha lehet - még rosszabb, miszerint vagy én (általánosságban: a gyerekek) javulok (javulnak) meg (vagyis visszamenőleg elismertem (elismerik), hogy rossz voltam (rosszak vagyunk), ami újfent nonszensz, miért? Mert nem tudok (tudunk) elaludni? Vagy, mert a focilabdával véletlenül betörök egy ablakot? Vagy, kiöntöm a tejet?!! Vagy pedig - és ez volna ugye a vers találmánya, a "bájos" poén, hogy ne legyen sarok a szobákban, mert akkor nincs hova állítani a rossz gyerekeket, ami újfent dühítően fájdalmas feloldás, mert nem válaszol az alapproblémára. Következik ugyan a gyermeki gondolkodásból, de megkerüli a problémát, ám csupán azért, hogy ne kelljen a szörnyű felnőtteket elítélnie, a felnőtteket, akikre mégiscsak szüksége van, akik nélkül teljesen elveszettnek érezné magát - vagyis ez is egyfajta önfeladás. Az egyik rosszabb, mint a másik, hátborzongató és semmiféle "báj" vagy ilyesmi nincs benne. (Arról nem beszélve, hogy a sarokba állás lényege a szorongás, hogy csak a fal legyen előtted, hogy ne legyen menekülő-út, hogy a lehető legvédtelenebb legyél, mert nem látod, hogy hátulról mi közelít feléd -, de miért oldaná ezt fel egy kerek szoba? Ha odaállítanak egy pontra, az éppolyan kizárás, helyhez szögezés, mint a sarok, a büntetés lényege ugyanis nem a hely, hanem az OTT MARADSZ!) Arra pedig, hogy egy nem támogatandó gyermeki cselekedetet hogyan, milyen módokon lehet jelezni, feloldani és megoldani pedagógiailag releváns módon, ebből a versikéből semmi nem következik. (Pedig van ilyen vers a nagyszerű magyar gyerekvers-kínálatban…) Más kérdés, hogy a versike mindezek miatt tűpontos és torokszorító lenyomata annak, ahogy rengeteg megalázott, abuzált gyerek láthatja a felnőtteket -, és mint ilyen nagyon is alkalmas az erről való diskurzusra.
Talán érdemes lenne olyan irodalmi értékű kortárs versekkel megtisztelni a gyerekeinket, amik összehozzák a felnőtt és a gyermekvilágot. Olyan verseket, amelyek a maguk komplexitásában az apák és gyermekeik közötti érzelemgazdag kapcsolatot is bemutatják, jó és átélhető példát állítva a gyerekek elé. Ajánljuk például Szabó T. Anna Jó reggelt című versét:
Apa, apa, apa, a paplan!
Ne húzd a fejedre, jó?
Tudom, hogy hajnali hat van,
de a vasárnap nekünk való!
Játssz velem, jó? Apa, kérlek!
Bújj ki az ágyból, gyere!
Hoztam a robotom, nézd meg!
Most végre játszhatsz vele!
Apa, apa! A papucs itt van:
húzd fel, és adj kakaót!
Apa, apa, a palacsinta!
Megég, ha sokat hagyod!
Apa, apa, a papír, látod?
Rajzoltam apa-palotát!
Ez lesz a saját világod,
ahol minden csupa apaság.
Van benne íróasztal,
műhelyt is festek neked,
meg szőnyeget, azon fekszel,
és rajtad ugrál,
és téged gyomroz
az összes gya-gya-gya,
az összes gye-gye-gye,
az összes gye-gye-gyereked!
Most, hogy így végigjártuk a tankönyv Gyermekvilág fejezetének vizuális, irodalmi és pedagógiai üzenetét, lássuk be, hogy az itt közvetített családmodell meglehetősen torzra sikeredett. A családból az apa kiszorul, pusztán család- és rendfenntartói szerepre szorítkozik az anya által dominált terepen. Az érzelmi nevelés a tankönyv üzenete alapján nem dolga a férfiaknak. A gyerek viszont szinte mindig a rendetlen és büntetendő szerepet kapja, aki majd remélhetőleg jó lesz, mint a felnőttek. Ebben a fekete-fehér modellben a gyerekek és a felnőttek világa két külön, és sajnos egymással szembenálló világot képvisel.
Magyarországon napjainkban tankönyvelemzés komoly szinten nem folyik, és a tankönyvek kipróbálását sem kíséri valódi tudományos mérés-értékelés. Mert ugye azt, hogy megkérdezzük a kísérletben résztvevő tanárokat (pláne, ha az uniós projektben való részvételért pénzt is kaptak), az nem teljes értékű visszacsatolás. Egy szakmailag jól felkészült pedagógus autonóm és nem függ a tankönyvtől, de a többség nem ilyen. A szakmai felkészültség és önbizalom hiánya viszont a reflektálatlan gyakorlatot erősíti, amit viszont nagyszerűen elleplezünk a szakirodalom felszínes, de látványos fellistázásával és ez alapján a korszerű pedagógiai módszerek mechanikus alkalmazásával.
Kis dolgok - látszólag. Nem is feltétlenül kell valamiféle tankönyvszerzői-szerkesztői sandaságra gondolnunk. Hozták a megszokott sémákat, szeretettel, odafigyeléssel. Ahogy azt Háber Judit és H. Sas Judit a Tankönyvszagú világ című, a maga korában úttörő elemzése mutatta - 1980-ban. Mert most is ott vagyunk sajnos. A hetvenes évekbe ragadva.
