Tényleg kell ennyi különóra a gyerekeknek suli után? Pedagógus véleménye
Fűt, zenél, világít
A gyerekek sokszor nem is tudják értelmezni, hogy mit jelent az, hogy szabadidő, vagy hogy szabad játék. Hogy miért nem? Mert az iskolakapu előtt már sietősen várakozó szülővel, nagyszülővel rohannak is tovább, hogy odaérjenek időben a különórára. Hol sportra, hol zenére, hol másra. Utána pedig jön a végtelen mennyiségű tanulás... De valóban szüksége van a mai gyerekeknek ilyen sok különórára, fejlesztőfoglalkozásra, mint ahova sokan járnak? Erről gondolkodik hangosan Varga Mónika a hozdkiazellenorzot.hu és a Beírás felnőtteknek című könyv szerzője.
Hétfőn úszásra járok, kedden jövök hozzád angolra, szerdán zeneiskolába megyek, (azt mondjuk utálom), csütörtökön megint úszás, pénteken pedig színjátszás. Ja, és kosarazom is, minden nap, suli után. Vagyis pénteken nem, mert akkor a drámaóra egyidőben van a kosárral. Szóval, a suliból általában kosarazni megyek, azután a következő különórára. Vagy fordítva.
Ezt egy 11 éves tanítványom meséli, teljes természetességgel. Azt a kérdést, hogy mikor van szabadideje, nem is tudja értelmezni, mert azt hiszi, az a különórák után megmaradt időt jelenti. Elmeséli, hogy akkor ő leckét ír, tanul, zeneiskolára gyakorol, ja, és eszik.
A mai gyerekek nem értik: mi az, hogy szabadidő
Elmagyarázom neki, hogy a szabadidő azt az időt jelenti, amikor azt csinál, amit akar, játszik vagy pihen, haverokkal találkozik, lazul. Hosszú töprengés után annyit mond: hát, ilyen nem nagyon van, max' hétvégén néha. De akkor meg meccsem szokott lenni, vagy a mamáékhoz megyünk, vagy vásárolunk, haverokkal nem szoktam találkozni. Ők sem érnek rá, nekik is mindig van valami a hétvégén.
Kiderül, hogy ez a jó tanuló, szorgalmas gyerek nem ismeri a szabadidő és a szabad játék fogalmát, de ami még nagyobb baj, már nem is vágyik rá.
Olyan szinten kifárad az iskolában és a különórák után, hogy eszébe sem jut haverok után kajtatni, vagy mondjuk bicajozni egyet. Azt hiszi, ilyen az élet, menni kell a betáblázott programok mentén, megállás nélkül, mert ennek van úgymond „értelme”.
Miért kell úszni járni, ha szinte minden nap kosarazol? – kérdezem. Mert ettől leszek egészséges, nem fáj majd a hátam és a kosarazáshoz is segít – darálja a választ. Kosarazni persze imád, de néha abból is elege van, s bár fogalma sincs, mit csinálna helyette, néhanapján bizony semmi kedve hozzá. És a zeneiskola? Azt anyáék kedvéért csinálom, azt mondják, meg kell kapnom a lehetőséget, és a zene mindenkinek jót tesz. Még a hangszer elmegy, de a szolfézs, na attól frászt kapok – mondja. Szerencsére elég sokszor elmarad. Ha majd külön matekra is kell járnom, a zeneiskolára úgysem marad idő. Miért kellene neked külön matek? – csodálkozom. Mert abból néha négyesre állok, az meg nem lesz elég a továbbtanuláshoz. Jó lenne valami jó suliba kerülni, mint a bátyám.
És a drámaóra? Az tök vicces, jó fej a tanár, sokat hülyéskedünk. De miért jársz oda, szereted? A tanárom szerint tehetséges vagyok, és anyáék szerint is. Szereted? – kérdezem másodszor is. Nincs vele bajom. Jól elvagyok, anyáék nagyon élvezik a fellépéseinket. Mármint anya, apa általában nem ér rá. Múltkor annyi lájkot kapott anya színjátszó posztja a Facebookon, hogy még a kosaras posztokat is megelőzte.
Mit tesz a gyerekkel a túl sok különóra?
Szóval ez lenne az élet? A gyerek tényleg megkap minden lehetőséget?
Csak egy dolog marad ki az életéből, ami egy gyerek életének lényege: a szabad játék, az élet megélése saját elképzelés szerint, a kreatív és csínytevésekkel teli szabad időtöltés haveri társaságban, vagyis a közösségi élet szervezetlen keretek között.
A fentiek hiánya, amit a korábbi generációk képviselői oly sokan visszasírunk, jóvátehetetlen károkat okoz a gyermek fejlődésében. Megfigyeléseim szerint a gyermek személyisége és teherbírása függvényében a következők történhetnek:
• szenved, gyűlöli a sok terhet, irigyli szabadabb társait, gyötrődik a kötelességek és a belső vágyak ellentmondásai között (amíg még léteznek saját vágyai),
• megkeseredik, kritikus és ítélkező és utálkozó lesz,
• egyre többször lesz beteg és egyre nehezebben gyógyul meg,
• egy idő után teljesen figyelmen kívül hagyja saját vágyait és elképzeléseit, hosszú távon ezek megszűnnek létezni,
• mindent megfelelési vágyból tesz, mert a szülei örülnek, a szülei így tartják jónak,
• fogalma sincs, mihez kezdjen félóra szabadidővel, mert nem ismeri az önmagát lefoglaló gyermeki viselkedést, a semmittevés izgalmát és lényegét,
• programszerűen, „célszerűségből” cselekszik, mert így kell, mert valakik szerint így helyes,
• nem tud arra a kérdésre felelni, mit szeret csinálni, csak az alvást tudja megnevezni,
• nincs önálló gondolata, semminek nem látja értelmét, ami nincs benne a jól megszokott menetrendben,
• esetleg lenéz minden egyéb tevékenységet, értelmetlennek tartja a természetes gyermeki időtöltést, ahogy szülei sugallják neki,
• leszólja szabadabban élő vagy kevésbé tehetséges társait, különbnek tartja magát a többieknél,
• tinédzserkorban robban a bomba, óriási viselkedésbeli fordulattal, veszekedésekkel és mentális problémákkal.
Rohanni, mint a felnőttek
Számtalan egyéb személyiség- és egészségromboló hatása van a gyermekkorban felnőtt menetrendet követő életmódnak. Hiába öltöztetünk fel minden újabb kötelezettséget valami szép ruhába, mint például:
• kell a napi sport, mindegy, hogy éppen ezt a sportot utálja, ettől lesz egészséges,
• kell a napi szintű buszozgatás / gyaloglás 8 kiló cuccal 6 különórára, hadd szokja az önállóságot,
• kell a zenetanulás, jót tesz a tanulási képességeknek,
• kell a drámaszakkör, hadd legyen egy kicsit közösségben,
• kell a külön matek, hiszen nem kaphat négyest matekból,
• egy lánynak kell a tánc, attól lesz nőies és elegáns, és így tovább…
Fűt, zenél, világít
Ez önmagában mind igaz, csak nem kell az alsó tagozat, uram bocsá’ az óvoda éveitől kezdve az összeset egyszerre erőltetni. És az iskolai teljesítményen túl nem kell semmi extrát elvárni. Próbálkozni lehet, kíváncsian kipróbálni ezt is azt is, megfigyelni, mennyire leli benne kedvét a gyerek. De mindezt olyan céllal, hogy megtaláljuk a neki valót, ahol elemében lehet, ami esetleg a jövőjét is jelenti majd. Nem azért mert kell, hanem azért, mert jó lesz.
Nyilván vannak megkerülhetetlen dolgok, egészségügyi okokból szükséges mozgás-foglalkozások, fejlesztések és különórák, én itt nem ezekről írtam. Ilyen esetben nyilván ott a kényszer és a hasznosság, mint első szempont. Ide sorolom az nyelvóráimat is, mert egy nyelvvizsga-felkészítés, vagy nyelvi felzárkóztatás sajnos nem fér bele az iskolai órákba. Viszont előfordult már többször is, hogy nem vállaltam el tanítványt, mert olyan mennyiségű egyéb különórára járt, hogy nem láttam értelmét.
Egyik kedvenc hasonlatommal zárnám ezt az írást, magyarázatot adva a furcsa címre. Ha vásárolunk egy kályhát, az feltehetően fűteni fog. Ha zenedobozt veszünk, jó eséllyel zenél majd. Ha lámpát, az világít nekünk. De egyikőnk sem keres olyan tárgyat, ami fűt, zenél és világít egyszerre. Gyermekeinktől mégis ezt várjuk?
Varga Mónika könyve: Beírás felnőtteknek
Olvasnál további hasznos ötleteket, tippeket a témában? Rendeled meg a szerző Beírás felnőtteknek című könyvét a lenti képre kattintva, amelyben erről a témáról is ír. A kötet végigvezeti az olvasót a gyermek-szülő és gyermek-tanár kapcsolat általános buktatóin, különös tekintettel a helytelen érzelemkezelésre, a felgyorsult világ és hibaközpontú oktatásból fakadó problémákra.
Fotó: 123RF
