Kiegyensúlyozott gyerek, önálló felnőtt? – 2. rész

Beszéltünk róla, hogy magyarországi tanfolyam keretein belül tettél szert egy újfajta szemléletre, illetve a pozitív fegyelmezés módszereire. Hogyan sikerült alkalmazni ezeket a magyar iskolarendszerben? Találkoztál olyan nehézséggel a módszerek bevezetése kapcsán, mely az oktatási rendszerünk hiányosságaiból eredeztethető (pl. fokozott szegregáció, adminisztráció mennyisége, előírt tananyag vagy tanmenet, bármi más)?

Az a tapasztalatom, hogy az iskolákban szinte minden új módszer, szemlélet bevezetését bizalmatlanság övezi. Erről a megfigyelésről a Pozitív fegyelmezés című könyvben, illetve Thomas Gordon könyveiben is olvashatunk. Bennünket (mint olyan sok gyereket szerte a világon) a büntetés-jutalmazás elvei mentén neveltek. Szüleink, nagyszüleink nevelésében még erősebb volt a büntetés jelentősége, manapság inkább a gyerekek jutalmazása felé tolódik el a hangsúly. Nehéz tehát kilépni abból a látásmódból, amit kisgyermekként magunkba szívtunk, és amiről azt gondoljuk, „emberré nevelt bennünket”. Másrészről egy új módszert mindannyiunknak tanulnunk kell, és a tanulás gyakorlást, figyelmet, energiát igénylő folyamat, nem várható azonnali látványos siker.

Más oldalról nézve az iskolák házirendje általában a diákok, szülők, tanárok kötelességeit hangsúlyozza, és különböző szankciókat szab meg a be nem tartásuk esetére. Bár kétségtelen, hogy rendszerszinten gondolkozva ez tartaná meg az iskolai intézmény rendjét, mégis az a tapasztalat, hogy a mai gyerekek túlnőttek az engedelmességet, szabálykövetést nagyra tartó gondolkodáson, és inkább az önmegvalósítást, kreativitást, személyi sikereket helyezik a középpontba. Ennél fogva az iskolát a maga kötelezően előírt tananyagával, szabályrendszerével legtöbbször inkább akadályként érzékelik, így egyre kevésbé együttműködők, egyre motiválatlanabbak. Képzeljük csak el, mennyire más lenne az osztály légköre, és mennyivel csökkenne a tanárok többletmunkája, ha a fegyelmezést nem büntető dolgozatokkal, megnövekedett tananyagmennyiséggel, nehezített feladatokkal vagy rendkívüli szülőértekezletekkel kellene megoldani, hanem osztálygyűlésekkel, ahol a diákok önmaguk vethetnék fel a problémáikat, és kereshetnének megoldást azokra, természetesen tanári segítséggel.

Erre adhat megoldást a pozitív fegyelmezés, csakúgy, mint a Gordon-módszer, az erőszakmentes kommunikáció vagy a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje c. könyvben leírt „Értsünk szót”-módszer bevezetése az iskolákban, hiszen külföldön sok jó példát látunk az így működő iskolákra. Nagyon remélem, hogy előbb-utóbb itthon is felbukkannak olyan iskolák, amelyek a pozitív fegyelmezés szemléletében működnek majd, hiszen egyre több óvodában tartanak ilyen képzéseket, illetve egyre több szülő neveli a gyermekét ebben a szellemben.

Mit gondolsz, Magyarországon miért nem kapott szélesebb körű szakértői figyelmet a PF szemlélete, miközben számos külföldi példa bizonyítja egyéni, csoport- és rendszerszintű hatékonyságát is?

Az egyik ok az lehet, hogy mióta hazánkban a pozitív fegyelmezés tanfolyamok elindultak, vele párhuzamban az oktatási rendszer nagymértékű átszervezése zajlott, és az ennek való megfelelés lekötötte a pedagógusok idejét, energiáját. Másrészről a pozitív fegyelmezés olyan elemekre épít, amelyek valljuk be, nem épp erősségei a hazai iskoláknak. A pozitív fegyelmezés az irányítás helyett például az egyéni célkitűzést és bátorítást alkalmazza, a viselkedés megváltoztatása helyett a viselkedés mögötti hiedelmek felismerésére, kezelésére koncentrál, a szófogadás helyett közös kompromisszumokat, megoldásokat keres. Ennek ellenére egyre több pedagógus nyitott a pozitív fegyelmezés képzésekre, és egyre több óvoda kötelezi el magát a program mellett. Emellett tudomásom szerint az utóbbi években több szakdolgozat, kutatás készül, melyek a fegyelmezés témakörét, illetve az iskolai agressziót és konfliktuskezelési stratégiákat vizsgálják lehetséges megoldásként véve a pozitív fegyelmezést és a Gordon-módszert.

Mit tanácsolsz a változtatni vágyó pedagógusoknak, akik szakítani szeretnének a hagyományos, tekintélyelvű neveléssel?

Merjenek bátran belefogni, hiszen sikert csak aktív munkával lehet elérni. Ha bizonytalannak, tanácstalannak érzik magukat, keressenek támogatói csoportokat, meglepő milyen sokan tudnak és akarnak segíteni. Idézzék fel, milyen tanárra lett volna szükségük, amikor gyerekek voltak, és meg fogják látni, hogy a pozitív fegyelmezés milyen sokat tud segíteni abban, hogy azzá váljanak.

Hogyan érdemes a PF módszereit elsajátítani? Feltétlenül szükséges tanfolyamon részt venni, vagy a megjelent módszertani könyvek, illetve online segédanyagok is biztonságos keretet nyújthatnak a szemlélet és módszerek elsajátításához és szakszerű alkalmazásához?

Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés című könyve mellett már kapható a Pozitív fegyelmezés az iskolában című kötet is, sokféle példát hozva és gyakorlati útmutatót adva szülőknek és tanároknak egyaránt. Több Facebook-csoport is segítségére lehet a téma iránt érdeklődőknek. A „Pozitív fegyelmezés” című csoport inkább cikkeket tartalmaz; míg a „Pozitív fegyelmezés – társalgó és tanácsterem”-ben főleg a szülők problémáiban próbálnak segítséget adni a csoporttagok, addig a „Pozitív fegyelmezés pedagógusoknak” pedig inkább a tantermi szituációkra koncentrál. Nagy örömömre mindhárom csoport egyre nagyobb létszámú, és egyre aktívabb.

Bevallom, én szeretek tanfolyamokra járni, jó hatással van rám mások kérdésfeltevése, motiváltsága, tapasztalata, ezért a szülői, tanári pozitív fegyelmezés tanfolyamokat csak ajánlani tudom.

Hogyan tudnád szemléltetni a hagyományos, illetve a PF elvrendszere mentén létrejövő tanári kommunikáció különbségeit?

Idézzük fel emlékeinkben, miket mondtak tanáraink, amikor gyerekek voltunk, vagy figyeljük meg, miket hall egy diák a felnőttektől az iskolában, ha nem viselkedik megfelelően. Ezekhez hasonló mondatokra fogunk bukkanni:
 

„Jaj, ezt már igazán tudhatnád! Hát nem figyeltél, mikor ezt tanultátok?”

„Mi lesz veletek az érettségin, ha most még ezt sem vagytok képesek megtanulni?”

 „Most nézd meg, mit csináltál!”

„Ez egy jó nehéz feladat, kíváncsi vagyok, hányan tudjátok megcsinálni.”

„Gyerekek, fásítási hónap van? Mi ez a sok egyes? Szégyenkezem miattatok.”

„Ne csináld.”

 „Maradj csendben, és ne kalimpálj a lábaddal, illetlen dolog.”

„Nem elég, hogy ennyi egyesed van, még össze kellett verekedned Tomival! Szégyelld magad.”

 „Most mész, és azonnal bocsánatot kérsz Katitól!”

„Rosszabbak vagytok, mint a bések.”

„Atyaég, ennyi késése az egész évfolyamnak sincs, mint nektek.”

„Olyan rossz a tanulmányi eredményetek, hogy az idén nem megyünk kirándulni.”

„Sőt, ha még valami disznóságot csináltok, múzeumba se megyünk.”

„Megőszülök, mire elballagtok.”

„Azonnal hagyjátok abba a verekedést, szétültetlek benneteket.”

„Ne feleselj velem fiam, nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Teledohányzod a mosdót, aztán meg neked áll feljebb. Most csenden maradsz, és feltakarítod.”

Bár tanárként, szülőként tudom, milyen gyakran tódulnak a szánkra ezek a mondatok, sőt, azt is megtapasztaltam, hogy ideig-óráig sikerül velük jobb viselkedésre bírni a gyerekeket, azonban nagy hátrányuk, hogy távolságot szülnek a felnőtt és a gyerek között, azaz rossz hatással vannak a kapcsolatukra. A bűntudat pedig hosszú távon rontja az önbecsülést. Mindannyian azt szeretnénk, ha a gyerekeink, diákjaink magabiztos, kiegyensúlyozott felnőttekké válnának, akik bátran néznek szembe az élet kihívásaival, hoznak önálló döntéseket és vállalják a felelősséget tetteikért. Azt azonban elfelejtjük, hogy az ehhez vezető út nem a kioktatáson, kritizáláson vagy a bűntudatkeltésen vezet, hanem a bátorításon, megértésen és a partnernek tekintésen.

Rudolf Dreikurs, a pozitív fegyelmezés pszichológiai alapjainak egyik megalkotója szerint egy rosszalkodó gyereknek biztatásra és a bátorításra van szüksége ahhoz, hogy lelkileg helyrebillenjen. A gyereknek tehát az előbbiek helyett ilyesmi mondatokra van szüksége:
 

„Figyelj, megmutatom, hogyan kell csinálni. Megmutatom újra.”

„Tudom, hogy meg tudod csinálni.”

 „Nem baj, ha hibázol, majd kijavítod.”

„Tudom, hogy nem könnyű, de már csak nem hagyod, hogy kifogjon rajtad.”

„Örülök, hogy ebben a hónapban több ötöst gyűjtöttetek, mint a múlt hónapban. Csak így tovább!”

„István, látom, hogy csak firkálsz a füzetedbe, és nem tudsz figyelni. Szeretnél kimenni egy 5 percre, amíg megnyugszol?”

 „Zavar, hogy kalimpálsz a lábaddal, de megértem, hogy kipörög a lábad. Mit tegyünk, hogy le tudj nyugodni, és csöndben tudj ülni?”

„Laci, látom, hogy rád jár a rúd mostanában. Egyesek, most meg ez a verekedés. Szeretnék neked segíteni. Elmondod, mi bánt?”

 „Kati sír, mert összefirkáltad a kedvenc füzetét. Nagyon sajnálom őt, szeretném megvigasztalni. Segítenél benne?”

„A szertár ablaka betört, mert túl hevesen fociztatok a szünetben. Mit tegyünk, hogy helyrehozzuk?”

„Ó, a héten már hárman is elkéstek. Ismételjük át, miért jó, ha időben érkezünk meg az iskolába! Soroljunk fel legalább tíz okot!”

„Mit gondoltok, mire lesz jó, ha megtanuljátok az angol igeidőket?”

„Amint végeztél ezzel a feladattal, játszhatsz egy sakkpartit Gáborral csendben a terem végében, úgy, hogy ne zavarjátok a többieket.”

”Szeretlek benneteket tanítani.”

„Fiúk, csak nem fogtok mindjárt verekedni. Tartsunk osztálygyűlést arról, mi bajotok egymással?”

„Péterék a fiúmosdóban dohányoztak, és szétdobálták a csikkeket a földön. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, mit tegyünk, hogy ez többé ne forduljon elő?”

Ajánlott olvasnivaló:

Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés az iskolában

 Dr. Thomas Gordon: T.E.T.: A tanári hatékonyság fejlesztése

Dr. Thomas Gordon: P.E.T. A szülői eredményesség tanulása
 

Holló Katalin

(hollinesnuc.wordpress.com blog társszerzője)