„HA MÉG EGYSZER LE KELL IDE ÜLNÖM… VÉGEM” – EGY ÉV ZOOM-TANÍTÁSÁNAK TAPASZTALATAI
Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Zoom, akkor biztos furcsán néztem volna rá, nem értettem volna, mit akar a „közelítéssel”. Ha pedig azt állítja valaki, hogy hónapokig egy ilyen nevű online felületen fogok tanítani, interjút adni, beszélgetni, előadást tartani, és a mindennapjaim szerves része lesz, akkor még el is hajtom valahová. Aztán most mégis itt tartunk. Lassan egy éve, hogy az ország, a világ bezárt, a koronavírus tombol körülöttünk, mi pedig a digitális platformokra helyeztük át a munkánk és az életünk nagy részét. Fájdalmasan szomorú ez, de nem volt mit tenni, adaptálódni kellett az új helyzethez. Balatoni József írása a wmn.hu oldalán.
Az első pár hét izgalmas volt a Zoommal való kapcsolatomban
Próbáltuk megismerni, felfedezni egymást, bár ez eléggé egyoldalúan, inkább csak részemről zajlott, a felületet pont nem érdekelte, hogy engem megismerjen. Szépen, lassan igyekeztem rájönni arra, hogyan is működik, megfejteni az elsőre megfejthetetlennek tűnő rendszert.
Aztán egyre közelebb kerültem hozzá, már nem kaptam frászt a szó hallatán.
Rengeteget segített, megkönnyítette az amúgy egyáltalán nem könnyű digitális oktatást, digitális életet. A gyerekekkel közösen megértettük, hogyan kell némítani, képernyőt megosztani, táblára írni. Aztán jöttek a magasabb szintek, a „breakout room”-ok használata, amivel nagyon jól lehetett csoportos, páros feladatokat végezni. A korona pedig az volt – nem, nem az, hanem a valódi korona –, amikor élő Zoomot közvetítettünk a Facebookon. Szóval úgy tartottam élő előadást, hogy közben streamként kikerült a közösségi oldalra is.
Aztán jött egy törés a kettőnk viszonyában: elkezdtem rosszul érezni magam, ha megláttam
Sőt, szinte gyűlöltem a felületet. Besokalltam, elég volt. Nem bírtam magam rávenni, hogy odaüljek, és újabb – kis négyzetekben figyelő – embereket nézzek. Gondolom, nagyon sokan voltunk, vagyunk így ezzel.
Mert ideig-óráig jó, egy darabig izgalmas, de aztán elkezd terhes lenni. Hiányzik minden, ami a régi életünkre jellemző volt. Olyan dolgok is, amik esetleg akkoriban idegesítettek minket, most pedig visszasírjuk.
A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható.
