Félelem és reszketés az SNI-s gyerekektől
Az Abcúg egy hete megjelent Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől című cikke két olyan történetet mutat be részletesen, amelyből szépen kirajzolódik az SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézség) diagnózissal rendelkező gyerekek sorsa a mai magyar oktatási rendszerben. Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.
A számkivetett
A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:
Az óvodában azt javasolták, hogy „vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert”.
Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: „némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak”. Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:
„Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel.”
Furcsa. Azért a „semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel” elég nagy kontraszt a korábbi élményekhez képest. Ez pusztán a véletlen műve lehet? [költői kérdés – a szerk.] Az iskolába való beiratkozás után jöttek az újabb gondok. Állítólag piszkálódott, bohóckodott, ezért intézményi szinten kiközösítették, és ezt mint jogos büntetés könyvelték el. Amikor már nagyon elharapódzott a helyzet, akkor jött (volna) a segítség:
„A kisfiú pszichológusa még azt is felajánlotta, hogy bemegy az iskolába, és beszél a szülőkkel, de az igazgató erre nemet mondott.” „A fenntartó engedélyezte, hogy felvegyenek egy asszisztenst Martin mellé, de az igazgató erre is nemet mondott, végül a kisfiúnak mennie kellett.”
Tehát ott tartunk, hogy tálcán kínálnak nekem különféle megoldásokat, de igazgatóként elutasítom mindegyiket. Inkább mégis szabadulok a gyerektől, hiszen az sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb, mint pedagógusként kihívásnak tekinteni egy ilyet és diadalittasan megbirkózni vele. Ehhez persze hajlandóság, motiváció, lelkesedés kell a szakma iránt, ugye. Az egyik csúcspont mégis ez volt:
„nem vitték a kisfiút a játszótérre, se moziba, se a Diótörőre. Az indok az volt, hogy egyszer az utcán elengedte a tanárok kezét és nekiállt cigánykerekezni, ők pedig nem tudják vállalni a felelősséget”
Ez a momentum önmagában megér egy fél Vekerdy-könyvet, de én nem szeretném ennyire bő lére ereszteni. Első körben nevetettem egy jót. Mire számítanak egy alsós osztállyal? Hogy egész tanévben fegyelmezetten, kettes sorokban fognak haladni és egy csettintésre vigyázzban állnak? Megértem, hogy be vannak fo… megijednek attól, ha mindez egy forgalmas utcán történik. Erre való az erélyes tanári fellépés. Az utolsó részen viszont azóta sem tudok túljutni: „nem tudják vállalni a felelősséget”. Ezt nem tudom értelmezni. Pontosan mi az, amiért nem tudják? 20-30 gyerek utcán való közlekedtetéséért igen, de egyetlen szabályszegő gyerekért nem? Lehet, mégis el kellett volna fogadni a fenntartó nagylelkű felajánlását.
A probléma gyökere
A cikkíró a tanári oldalt is meghallgatta. Az egyik kolléga így foglalja össze a helyzetet:
“Nagyon sok pedagógus nincs erre felkészülve, az emberi oldalt nem tudják a szakmájukba belevinni. A másik probléma a tanárképzés. Én a ’90-es évek második felében jártam egyetemre, egy szót nem hallottunk akkor arról, hogy léteznek ilyen gyerekek. Laboratóriumi körülményre készítik fel a tanárokat azzal, hogy a szuperképességű, motivált tanulókkal megtömött gyakorló iskolákba küldik őket szakmai munkára, heti 12 órában. Ez tök jó, csak nem ez a valóság”
A cikk teljes terjedelmében a Diákcsoda Blog -on olvasható.
